Kevés olyan témája van a hazai nyilvánosságnak, amelyet többször és szenvedélyesebben vitattak volna, mint a gyűlöletbeszéd. Számtalan írás született arról, hogy mit tekinthetünk gyűlöletbeszédnek, hogy legyen-e büntethető a gyűlöletbeszéd, hogy a gyűlöletbeszéd tiltása és szankcionálása miképpen károsítja a szólásszabadságot, és így tovább. Mindeközben a gyűlöletbeszéd, a politikai ellenféllel szembeni (esetenként gátlástalan) gyűlölködés és gyűlöletkeltés a napi politikai harc eszközévé vált. És itt most nem a kuruc.info, a barikad.hu, a hunhir.hu, a jobbik.net, vagy más hasonló szélsőjobboldali portálokra gondolok. Hiszen ezek állandó szerzői vagy szellemileg sérültek, vagy egyszerűen fasiszták. Hanem elsősorban a magát mérsékelt jobboldalinak tartott sajtóra, és annak egyik zászlóvivőjére, a Magyar Hírlapra. Tudom, most sokan azt gondolják, minek a Magyar Hírlappal foglalkozni, úgy sem olvassák sokan azt a lapot, nem érdemes erre időt és energiát pocsékolni.

Én azonban azt gondolom, hogy több ok miatt is érdemes foglalkozni a lappal és az általa megjelenített, közvetített szemlélettel. Egyrészt, a Magyar Hírlap nem zavarodott eszmeiségű alakok gyülekezete, mint az előbb említett kuruc.info, vagy barikad.hu, hanem fontos része, összetevője a jobboldali magyar médiának, amelynek stabil tulajdonosi, gazdasági háttere van, s amely mellett a magát mérsékeltnek tekintő jobboldali értelmiség is kiáll. Emlékezzünk csak a Bayer Zsolt hírhedt antiszemita írásának megjelenését követő jobboldali reakciókra! Másrészt azért, mert a Magyar Hírlap köztudottan és vállaltan közel áll a Fideszhez. Nemcsak a lap tulajdonosán keresztül, hanem egész szellemiségében. S hogy ez a kapcsolat egyáltalán nem egyoldalú, azaz nemcsak a lap cikkeiből derül ki a szellemi közösség, azt jól mutatja, hogy a Fidesz honlapján rendszeresen megjelennek a Magyar Hírlap egyes írásai. Végül pedig azt gondolom, hogy bármennyire „unalmas” és talán kilátástalan is, de mégsem lehet szó nélkül hagyni a gyűlöletbeszéd egyre nyíltabb megjelenését. Következetesen szóvá kell tenni, hogy az a beszéd, amelyet a Magyar Hírlap egyre nyíltabban felvállal, méltatlan, gyalázatos, mindössze arra jó, hogy aljas indulatokat keltsen, senkinek sem használ, erkölcsileg és politikailag a legmélyebben elítélendő. Ez ellen úgy tűnik, nem sokat lehet tenni, de annyit igen, hogy a továbbiakban ebben a blogban következetesen dokumentálni fogom a gyűlöletbeszédnek ezeket a megnyilvánulásait.

E vállalhatatlan hang és szellemiség legutóbbi megnyilvánulása egy Vámos György nevű tollforgató, „Mindjárt itt van az ítélet napja” c. jegyzete, amely január 8-i keltezéssel jelent meg. A szerző, aki egyébként nem először tűnik fel minősíthetetlen hangvételével, ebben az írásában beveti a szélsőjobboldali ideológia minden közismert toposzát: az országgyűlési választásokat élet-halál kérdésének minősíti, új, „igazi rendszerváltásról” beszél, kommunista múltat, „ávós gyökereket”, nemzetellenes propagandát emleget, majd azt javasolja, hogy mindazokat, akiket ő és jobboldali elvbarátai az ország jelenlegi sorsáért felelősnek tartanak – politikusokat, újságírókat, értelmiségieket – „szégyenkosárba” kellene zárni, és fel kellene húzni egy-egy fára az Andrássy úton. Befejezésül pedig azt üzeni az „országrablóknak”, hogy vigyázzanak, „a megszülető magyar jogállam (sic!) ellentámadást indít”.

Mindezt persze tekinthetjük a politikai gyengeelméjűség és erkölcstelenség eseti megnyilvánulásának is. Azt gondolom azonban, hogy itt nem egyetlen ember ámokfutásáról van szó. Hanem sokkal inkább tudatos szerkesztői gyakorlatról, arról, hogy a Magyar Hírlap és a hazai jobboldal egy része rendszeres szellemi, ideológiai átjárókat teremt a szélsőjobboldal és mérsékelt jobboldal között. Hogy ennek mi az oka, azt csak találgatni lehet, s a találgatásokat nem kedvelem. Inkább azt figyelem, hogy lesz-e egyetlen ember a magát mérsékeltnek nevező, tartó jobboldalon, aki felemeli a hangját ez ellen a szellemiség ellen.

Manapság, amikor annyi ostobaságot lehet olvasni a Jobbikról, annyi a zavarodottság ezzel a párttal kapcsolatban, öröm, tárgyilagos és pontos diagnózisokat, "használati utasításokat" olvasni. Nincs jobb javaslatom, mint hogy olvassátok el ti is  - http://www.szema.hu/sajto/tolunk/szema-karantenba-a-jobbikkal-2010-01-06/

A nol.hu-n a közbiztonságról hiányáról megjelent írás sokak körében nagy tetszésre talált. Persze nem véletlenül, hiszen a szerzők az „elveszett közbiztonságot” − a szélsőjobboldali példáknak és mintáknak megfelelően − összekapcsolták a „cigánykérdéssel”, s mintegy összefoglalták azokat a vélekedéseket és toposzokat, amelyek ezzel kapcsolatban ma a társadalom egy részében élnek. Ha az ember ilyen tévedéseken, csúsztatásokon, féligazságokon és előítéleteken alapuló írást olvas (a hozzászólásokat most ne is említsük!), s hozzá még a Népszabadság online kiadásában, akkor ugyancsak elgondolkodik. Egyrészt azt kérdezi magától, hol is élünk? Hogyan lehetséges, hogy nincs egyetlen szerkesztő sem, aki felhívná a figyelmet a cikk csúsztatásaira, tendenciózus voltára? Másrészt azon tépelődik, érdemes-e, szükséges-e, kell-e bármit is tenni, szólni, írni egy ilyen cikk ellenében? Nem teljesen reménytelen-e az ilyen látszólag objektív, „szókimondó” írásokkal szembeni küzdelem? Aztán egy-két nap múlva arra jutottam, hogy valószínűleg az, valószínűleg reménytelen, de mégsem lehet szó nélkül hagyni. Akkor hát nézzük!

 

A szerzők „nyomorúságban élő falusi szegények félelmeiről”, „a kisebb településeken lakók biztonságérzetének romlásáról”, valamint arról írnak, hogy „Több százezren élnek hazánkban, zömmel kis falvakban, olyan idős emberek, akik egy dolgos élet után napról napra szembesülnek a megélhetési bűnözés sértetti szerepével (magyarul meglopják őket).” Ez a látszólag objektív, érzelmektől mentes megállapítás minden olvasó számára világossá teszi, miről is van itt szó. A szerzők ugyanis a „megélhetési bűnözés” kifejezéssel jelzik, hogy a továbbiakban elsősorban – sőt kizárólag – a romák által elkövetett lopásokról beszélnek. Teszik ezt az „elveszett közbiztonság” cím alatt – azaz azt sugallják, hogy a közbiztonság a cigányok, az általuk elkövetett lopások miatt veszett el. Ezt a tételt alátámasztandó a „tudós” szerzők több százezer olyan emberről beszélnek, akiknek naponta kell szembesülniük ezzel a problémával. A szerzők arra már nem fordítanak gondot, hogy megmondják, honnan veszik ezt az adatot – a lényeg a hangulatkeltés, a fenyegetettség, a veszélyeztetettség nagyságának, jelentőségének az érzékeltetése. A szerzőknek persze tudniuk kellene, hogy ilyen adatok nincsenek; hogy a romák által elkövetett terménylopások vidékenként eltérő mértéket mutatnak, stb – minderről azonban „megfeledkeznek”, ami aligha segíti elő az általuk is említett „pontos bajmegállapítást”.

 

Ha már a szerzők ezt elmulasztják, hadd fogalmazzak pontos(abb)an én. Senki sem tagadja, hogy vannak olyan kis (és nagy) falvak (és városok), ahol rendszeresen vagy esetenként tolvajlások történnek; hogy vannak ott élő idősebb (és bizonyára fiatalabb) emberek, akik attól félnek, hogy tőlük is ellopnak valamit; sőt azt sem, hogy egyes vidékeken a tolvajok jellemző gyakorisággal helyi, vagy a szomszédos falvakban lakó romák. Ugyanakkor azt sem lehet tagadni, az, hogy ennek a jelenségnek, társadalmi konfliktusnak ma ily mértékben megnőtt a jelentősége, abban nagy szerepe van a cigányellenes közbeszédnek, a cigányokkal szembeni előítéletnek. Annak a szélsőjobboldali eredetű, aljas indulatokat keltő – s mára, úgy tűnik az MTA Rendészettudományi Bizottságában és a Magyar Rendészettudományi Társaságban is elterjedt, elfogadott (?) − „magyarázatnak”, amely szerint a közbiztonság hiányának az az elsődleges oka, hogy a tolvaj, dolgozni nem akaró cigányok állandóan fenyegetik az egész életükben becsületesen dolgozó, de öregkorukra mégis tisztes szegénységben élő magyarokat, akik – miután az állam magukra hagyta őket − kétségbeesetten védelmezik utolsó vagyonkájukat. S noha sokan vannak ebben az országban, akik elfogadják ezt a „magyarázatot”, mégis le kell szögezni, mindez nem más, mint megengedhetetlen csúsztatás, a konfliktust csak tovább élező hazugság. Az a tény ugyanis, hogy a közbeszéd a népesség egy etnikailag definiálható részét kizárólag deviáns tagjainak viselkedése alapján bélyegzi meg nem más, mint az adott csoporttal, a romákkal szembeni előítélet durva megnyilvánulása. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha valaki a magyarok által elkövetett bűntettek nyomán ugyanígy beszélne a magyarokról, abból óriási társadalmi felzúdulás lenne).

 

A cikk másik fő gondolata, hogy a „jogvédők” nem „hajlandók a teljes igazság” kimondására. A szerzők szerint a jogvédők „a kisebbségi lét nyomorúságát” (tehát akkor nem a bűnözést!?) „egyetlen okra, a kirekesztésre, a többségi társadalom előítéletességére” vezetik vissza. Sőt, szerintük a jogvédők a lopások károsultjainak csak azt tudják tanácsolni, hogy legyenek türelmesek, hiszen a tettesek „társadalmi beilleszkedésüknek még csupán korai szakaszában vannak”. A szerzők megítélése szerint nincs „hitele annak a közpolitikának, amely a szegényeknek csak azt tudja tanácsolni, hogy legyenek türelmesebbek a náluknál még szegényebbekkel szemben.” A cikk írói azt is hangsúlyozzák, hogy Magyarországon „valóságos iparág szakosodott” a jogvédelemre, s a jogvédők azokat is meg akarják védeni, „akik egyáltalán nem kérnének ebből.” Úgy vélik, hogy Magyarországon „parttalan, a következményekkel nem számoló jogvédelem” folyik, amely „infantilizál”. „Az úgymond túlvédett réteg számára elég a rasszizmus emlegetése, a mentő körülmények szajkózása – nem tesz magáévá normát, mentalitást, nem tanul meg önön sorsából kitörni, így ezzel marad örök megvédett.” Mindennek nyomán azt állapítják meg a cikk szerzői, hogy a jogvédők hozzájárulnak a jogállam eróziójához, a gárdisták, a szélsőséges politikai irányzatok megerősödéséhez.

 

Az olvasó úgy érzi magát, mint a Magyar Hírlapot, vagy a kuruc.info-t olvasná… A szerzők megint „elfelejtik” megmondani, kik azok a jogvédők, akikről beszélnek? Roma vagy civil szervezetek, újságírók, értelmiségiek, nekik nem tetsző politikusok, vagy egyszerűen azok, akik nem hajlandók a szerzők gondolatmenetét követni? Vagy a „liberálisok”, amely kifejezést ma már ebben az országban értelmetlen és tartalom nélküli szitokszóként használja a közbeszéd? Vagy akárki/mindenki, aki szót emel a romák emberi jogainak érdekében? A szerzők nyilván tudják, csak éppen elhallgatják, hogy a „jogvédők” – akárkik is legyenek azok − nem egyetlen okra, nem kizárólag a rasszizmusra és a kirekesztésre vezetik vissza a „kisebbségi lét nyomorúságát”. Hanem azt állítják, hogy számos más tényező – munkanélküliség, képzetlenség, stb. – mellett a többségi társadalomban uralkodó cigányellenesség is része a problémának. A jogvédők azzal sem szoktak érvelni, hogy a romák „társadalmi beilleszkedésüknek még csupán korai szakaszában vannak”. Nemcsak azért nem, mert ez ostobaság, hanem azért sem, mert ez a megfogalmazás a roma kultúra „primitivitására”, valamiféle sajátos „cigány mentalitásra” utal, amely nem tekinti bűnnek a lopást. Az sem igaz, hogy ebben az országban a közpolitika csak azt tudná tanácsolni a szegényeknek, „hogy legyenek türelmesebbek a náluknál még szegényebbekkel szemben.” Már csak azért sem, mert az itt tárgyalt konfliktus nem a szegények és a még szegényebbek közötti konfliktus! Az pedig már a szélsőjobboldal érveinek a „civilizált” átvétele, amikor arról írnak, hogy a cigányság „túlvédett” lenne, és ezért „nem tanul meg önnön sorsából kitörni”. Ha a magyarországi romák „túlvédett” állapotban lennének, akkor nem olyan körülmények között élnének, mint ahogy élnek; akkor nem lennének cigánytelepek, nem lenne az a borzasztó nyomorúság, amiben generációknak kell az életüket teljesen kilátástalanul leélni. A szerzők képtelenek felfogni – vagy nem akarják felfogni −, hogy az emberi jogok védelme a demokrácia egyik legfontosabb vívmánya és sajátossága, s hogy különösen a társadalom peremére szorultak, azok, akiknek jószerivel semmiféle érdekvédelme nincs, akiknek naponta kell szembesülniük a társadalom jelentős részének a megvetésével, ők szorulnak rá leginkább jogaik védelmére. Szomorú, de egyben jellemző, hogy a szerzők ezt nem értik, nem látják − bár ez persze leginkább őket minősíti. Mint ahogy az is, hogy a konfliktus feloldására semmi más ötletük sincs, mint az „önkormányzati rendőrség”. Ez az ötlet általánosságban is problematikus, de különösen akkor, ha arra gondolok, mi lenne a még meglévő társadalmi békével – vagy annak maradékával −, ha rendőrségi hatalom kerülne olyan polgármesterek kezébe, mint az edelényi, a monoki, vagy éppen a kiskunlacházi…

 

Végül, azt is ki kell mondani, a falusi terménylopások nyilvánvalóan konfliktusokat szülnek, megterhelik az ott élő emberek életét, számos keserűséget okoznak, gyűlölködést szítanak. De Magyarországon nem emiatt veszett el a közbiztonság, vagy az emberek biztonságérzete. Hanem a benzinkutak és bankok kirablása, a cigánygyilkosságok, a korrupció, a rendőrség alkalmatlansága, a társadalmi türelmetlenség és gyűlölködés, a politikai gátlástalanság miatt. Erről persze sokkal nehezebb írni. Ennél valóban "egyszerűbb" a leggyengébb, legkiszolgáltatottabb társadalmi csoportot bűnbaknak kinevezni.

Kedves Szerkesztők,

tegnap felkerült egy post a nolblog-ra, amely semmi mást nem tartalmazott, mint egy, a barikad.hu-ról átvett írást. Köztudott, hogy ez a portál a hazai szélsőjobboldal egyik legsötétebb oldala, amely folyamatosan és aljas módon uszít minden ellen, ami nem tartozik a szélsőjobboldali ideológiához. Éppen ezért mélyen elgondolkoztatónak tartom, hogy a nolblog-on minden további nélkül megjelenhet egy onnan kimásolt, tendenciózus cikk. Nem hiszem, hogy bármiféle szólásszabadságot sértene, ha éppen a nolblog nem nyújtana ily módon teret a szélsőjobboldali propagandának. Éppen ezért kérem, hogy ezt a bejegyzést mielőbb töröljétek. Félreértés ne essék, nem szerzők, nem bloggerek törlését kérem, hanem ennek a bejegyzésnek az eltávolítását. Én eddig semmi ilyet nem kértem, de azt gondolom, ilyen írások bemásolása túllépi a megengedhetőség határát. Nekem az, hogy a nolblog miképpen bánik a szélsőjobboldali ideológiával, hogyan és milyen mértékben enged neki teret - akárcsak figyelmetlenségből is -, döntő kérdés. Ezért arra kérlek Benneteket, hogy erre a bejegyzésre Ti is egy bejegyzés formájában válaszoljatok, hogy a nolblog közössége számára világos legyen az álláspontotok. Előre is köszönöm!

Tegnap este az Echo tv „Képtelenségek” c. műsorában olyan mértékű uszítás folyt, ami új dimenziókat sejtet, s éppen ezért fel kell rá hívni a figyelmet. Az említett műsor ugyan más adásaiban is súrolja a normalitás határait, de a tegnapi adás még ehhez képest is kivételt jelent. (Az adás még nem érhető el az Echo tv archívumában, de ahogy bekerül oda, belinkelem, hogy más is „gyönyörködhessen”). Az állandó műsorvezető Tóth Gy. László (aki egykor Orbán Viktor főtanácsadója, majd a barikad.hu szélsőjobboldali portál főszerkesztője volt) arról számolt be a műsorban, hogy inzultus érte, egy cigány megtámadta. Nem ütötte meg, nem verekedtek össze, az illető „csak” gyalázta, köpködött felé és a levegőbe rugdosott az irányába. (Mielőtt bárki nekem esne, szögezzük le, ez bizony megengedhetetlen, akár cigány volt az illető, akár nem.) Tóth a történetet elmesélve, előbb „filozofálgatott”egy keveset, hogy ő nem gondolta volna, nem volt rá felkészülve, hogy a „többségi társadalom” tagjaként őt egyszer ilyen támadás éri, majd elővett egy fehér lapot és felolvasott egy nyilatkozatot (hogy ezt miért nem lehetett/tudta szabadon elmondani, annak elképzelését az olvasókra bízom). Ez a szöveg a legnyilvánvalóbb fasiszta uszítás megnyilvánulása volt. Azzal kezdte, hogy ő „fehér, magyar, keresztény, európai” (bár az, amit mondott sem keresztény, sem európai nem volt), majd folytatta, hogy nem kötelező Magyarországon élni, elmehetnek innen a muzulmánok, a „cionista zsidók” is Izraelbe, a „mormonok” meg az Egyesült Államokba. Csak ültem és néztem, mint a moziban…

De az igazán „jó” még csak ezután következett. Ahogy a műsorvezető befejezte, mély levegőt vett Fricz Tamás, és elmesélte, hogy bizony őt is érte atrocitás az utóbbi időben. Egy közértben egy idősebb ember tett rá többször is hangos megjegyzéseket (hogy ezek a megjegyzések gyalázkodók lettek volna, azt maga Fricz sem állította), majd amikor egy „baráti társasággal” ült valahol (talán egy vendéglőben) oda ment az asztalukhoz egy férfi, akit csak „nagyon nehezen tudtak megnyugtatni”. Ezután áttért a Magyar Hírlap minap megtámadott újságírójának az esetére (amihez ugyan hozzátette, nem lehet tudni, hogy politikai támadásról volt-e szó, vagy csak egy elmebeteg emberről). Majd ezekből a történésekből azt a nagy ívű következtetést vonta le, hogy a következő hónapokban ez vár a jobboldal híveire. Hosszan ecsetelte – még egyszer mondom, az előbbi esetek kapcsán – hogy a baloldal mindent meg fog tenni, hogy ilyen, és ehhez hasonló támadásokkal bizonytalanítsa el a jobboldaliakat, „az embereket”. De nekünk, mondja Fricz, mindezt „méltósággal” kell viselnünk, és „fegyelmezetten” kell viselkednünk. „Tudjuk”, hogy mit terveznek, tette még hozzá sokat sejtetően…

Mindezen persze lehetne nevetni is, s azt mondani, lám-lám, milyen nagy is a Jóisten állatkertje. Az ügy jelentősége azonban úgy gondolom, ennél komolyabb. Egyrészt az Echo tv-t, az a Széles Gábor tartja fenn, aki a legközelebbi kapcsolatokat ápolja a Fidesszel – ami persze Tóth Gy.-re és Friczre is vonatkozik. Másrészt, én ugyan nem tudom, hányan nézik az Echo tv-t, de az nyilvánvaló, hogy azok, akik nézik, folyamatosan ilyen és ehhez hasonló agymosásban és butításban részesülnek. S pontosan ez az, ami a demokráciát veszélyezteti. Nem a nemzeti elkötelezettség, nem a jobboldali nézetek, s még kevésbé a konzervatív ideológiák hangoztatása, hanem a rendszeres és tudatos hazudozás, ferdítés, csúsztatás, a nézők, a jobboldali szimpatizánsok manipulálása, valamiféle latens veszély érzékeltetése, félelem, és a mások iránti gyűlölet keltése. Ebben az adásban pontosan tetten érhető volt az a két nagy terület, ahol eltűnik (vagy tudatosan feloldásra kerül) a jobb- és a szélsőjobboldal közötti a határ. A retorika, a megfogalmazás persze különböző, de a mindenki mást elutasító „többségi”, „fehér”, „keresztény”, „európai” magyarkodás, illetve a baloldalnak a kommunizmussal, az erőszakkal, a fenyegetéssel, a veszéllyel való azonosítása, az ezzel való le- és elszámolásnak a szükségessége, a politikai ellenfelek kriminalizálása és durva megbélyegzése, jelentik azokat a témákat, amelyek összekötik a jobboldali és a szélsőjobboldali politikát, és ennek a politikának a híveit. Nekünk – „magukfajtáknak” – pedig az a kötelességünk, hogy folyamatosan dokumentáljuk ezeket a történéseket, s hívjuk fel a figyelmet az ideológiai egybeesésekre, azonosságokra.

Noha a Sajóbábonyban történtekről sokan írtak, mégis úgy tűnik, a társadalom, a nyilvánosság gyorsan napirendre tért az események fölött. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének/lettek volna olyanok is, akik megpróbálnak rávilágítani az okokra, a szélesebb összefüggésekre, igyekeznek felelősöket keresni. Az egyik kitűnő blogger a magyar állam megszűnéséről írt, majd nyilatkozott a Klubrádióban, s a jelenlegi helyzetért személyesen is felelőssé tette a legfőbb ügyészt. Hasonló érveket sorolt fel az ÉS főszerkesztője, aki szerint az egész sajóbábonyi rendezvény törvénytelen volt, s jól példázza a hatóságok tehetetlenkedését. Az MDF egyik vezető politikusa pedig úgy véli, a politikai aréna minden szereplője bűnös − vagy legalábbis hibázott −, kivéve persze az MDF-t.

 

Bár ezeknek az írásoknak számos vonatkozásban igazuk van, mégis a történtek legkiábrándítóbb és legelkeserítőbb tanulságát nem mondják ki. Nevezetesen azt – és ez az, amit mostanra mindenkinek fel kell(ene) ismernie, be kell(ene) látnia −, hogy nem egyszerűen a politika, a hatalom, vagy az igazságszolgáltatás, hanem a magyar társadalom hagyta magára a romákat a Jobbikkal szembeni egyenlőtlen és rájuk kényszerített konfliktusban (ne feledjük, nem a romák voltak azok, akik ezt a konfliktust kezdeményezték; a Jobbik az a politikai párt, amely a becstelen cigányellenességet tette politikája lényegévé). Ne tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, a társadalom egy nem jelentéktelen része egyetért a Jobbik cigányellenes akcióival, helyesli azokat; egy másik része érdektelenül, vállát rángatva szemléli a történéseket (miközben azért alapvetően a cigányokat okolja a konfliktusokért); a társadalom egy további része pedig beletörődött a Jobbik jelenlétébe, tevékenységébe (de, hogy ne kelljen különösebben elgondolkodnia e jelenség okán, egyszerűen a szocialistákra, meg az elmúlt évek kormányzati hibáira mutogat). Az elmúlt napokban több elemzés is hangsúlyozta, hogy a sajóbábonyi, illetve az ehhez hasonló események a Jobbiknak kedveznek. Nemcsak a társadalom bizonyos rétegeiben még mindig folyamatosan erősödő cigányellenesség okán, hanem a társadalom ugyanezen rétegeinek a folyamatos radikalizálódása miatt is. Az a stratégia, amelynek nyomán a Jobbik és a Gárda folyamatosan áthágja, illetve meg nem engedett eszközökkel feszegeti a jogállamiság kereteit, ezeket a rétegeket nem zavarja, sőt inkább támogatásra talál körükben. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a törvények semmibe vétele mögött sajátos, de a jelenlegi politikai helyzetben hatékony „filozófia” húzódik meg (amelyet pl. a hírhedt kordonbontás idején a Fidesz is követett). Eszerint a politikai ellenfél által hozott törvények illegitimek, ránk nem érvényesek, csak azokat a törvényeket fogadjuk el, amelyek nekünk megfelelnek. A jogellenes magatartás ebben a kontextusban tehát úgy jelenik meg, mint a „zsidó”, „nemzetközi”, „multinacionális”, „kommunista”, stb. hatalommal szembeni ellenállás. Erre játszik rá a Jobbik, és olyan neurotikus politikusai, mint Morvai, vagy az olyan primitív „politikusok”, mint Vona, Szegedi, stb. Ez önmagában is mélyen demokráciaellenes felfogás, még ha vannak is egyesek a politikai paletta más vidékein is, akik szerint a Jobbik demokratikus párt, csak éppen másféle, „rendpárti demokráciát” – fából vaskarikát – akar meghonosítani.

Pelle János ugyanakkor joggal mutatott rá, hogy a Jobbik politikai stratégiájában ez az attitűd elválaszthatatlan a cigányellenesség folyamatos (újra)termelésétől, fenntartásától, és megjelenítésétől. A Jobbik következetesen törekszik arra, hogy helyi konfliktusokat szítson, azokat a saját céljaira kihasználja, azok okát kizárólagosan a cigányságban jelölje meg, hogy a helyi konfliktusokat, egyedi eseteket országos problémává tegye – olyan szembenállásnak tüntesse fel, amely csak erőszakos módon oldható meg. Vona Sajóbábonyban − mintegy ezt illusztrálandó − a rá jellemző „intellektuális érzékenységgel” azt mondta: a cigányokat „erővel is integrálni kell, és aki erre „nem hajlandó, börtönbe kerül, vagy el lehet menni”. Ezzel párhuzamosan a Jobbik felépített egy retorikát, amelyben – mindegy, hogy ténylegesen mi történt/történik − mindig a romák támadnak, fenyegetnek, s a magyarokat csak a Gárda képes megvédeni. A magyarok, mint áldozatok, a magyarellenesség, az „antimagyarizmus”, a „magunkfajták és magukfajták”, és az összes többi, ehhez hasonló ostobaság olyan zárt világnézeti és -magyarázati rendszert hoz létre, amelyet ésszel, észérvekkel, értelemmel nem lehet megingatni. De hát pontosan ez a Jobbik célja, a társadalom folyamatos butítása, aljas indulatok szítása, az emberi méltóság sárba tiprása.

A probléma megoldása, a Jobbik és a Gárda visszaszorítása érdekében az előbbiekben említett írások mind politikai, jogi és rendőri megoldást sürgetnek. S ebben van is bizonyos igazság – bár, hogy a Fidesz és az MSZP egyetértésre jusson, az ebben a kérdésben sem tudom elképzelni (sajnos). Meghökkentő ugyanakkor, hogy a szerzők meg sem említik, mennyire fontos lenne, hogy a civil társadalom kinyilvánítsa a Jobbik, a Gárda, a cigányellenesség, az erőszak elutasítását. S itt nem a politikai rituálé szokásos eszközeire (tüntetésekre, felhívásokra, nyílt levelekre, aláírásokra, stb.) gondolok – már csak azért sem, mert ezeket a szimbolikus eszközöket az elmúlt években sokan és sokféle módon járatták le (ami ugyancsak megérne egy bejegyzést). Hanem arra a társadalmi ellenállásra, ami pl. Németországban jelentős mértékben hozzájárult a szélsőjobboldali erők elszigetelődéséhez, elszigeteléséhez – még akkor is, ha azok esetenként bekerülnek egy-egy tartományi parlamentbe. Hadd utaljak ezzel kapcsolatban egészen röviden a különböző szélsőjobboldal ellenes honlapokra (itt, itt, és itt), arra a tényre, hogy ezeket a gazdasági és a kulturális élet meghatározó intézményei, sportegyesületek és szervezetek, írók, színészek, sportolók támogatják. De említhetném azokat a különböző alapítványokat is, amelyek a szélsőjobboldali ideológiával szembeni projekteket, programokat támogatnak, dolgoznak ki. Legfontosabbnak azonban mégis azt tartom, hogy ha az NPD (a Jobbik német megfelelője) valahol tüntetést, vagy nagygyűlést szervez, a helyi lakosságból, és a velük szimpatizálókból azonnal megszerveződik az ellentüntetés. Ezek ugyan az esetek legnagyobb részében nem tudják megakadályozni a szélsőjobboldali tüntetést vagy gyűlést, de nyilvánvalóvá és láthatóvá teszik, hogy a helyi lakosság számára nem kívánatos a szélsőjobboldal ittléte, elutasítják annak politikai jelenlétét, és ideológiáját. S pontosan ez az, ami nálunk hiányzik (még). Éppen ezért aligha lehet fontosabb feladat, mint megszervezni ezt, segíteni a helyi közösségeket – azokat, akik az ott élők közül hajlandók erre −, hogy nyilvánítsák ki, nem kívánatos erőnek tartják a Jobbikot, a Gárdát, és különböző kinövéseiket, nem vállalnak velük közösségét, elutasítják az általuk képviselt ideológiát és erőszakot. A Jobbik, a Gárda, és a hozzájuk hasonló, velük közösséget vállaló szervezetek olyanok, mint valami undorító mocsok, ami valahogy rátapadt az ember kezére. S ahogy az ember megkísérli eltávolítani a kezéről ezt a mocskot, ugyanúgy a demokrácia védelmében is mindannyiunknak erőfeszítéseket kell tenni a szélsőjobboldal kiszorítása érdekében – bármilyen nehéznek, vagy akár kilátástalannak is látszik a feladat.

Lassan a hazai szélsőjobboldal legkedveltebb, legtekintélyesebb történeti hősévé válik Horthy Miklós. A Gój motorosok kedélyes szórakozás gyanánt minden évben elmotoroznak Kenderesre a „Kormányzó Úr újratemetésének” évfordulóján. A kuruc.info  a rá jellemző színvonalon rendszeresen foglalkozik Horthy személyével, történeti érdemeivel, jelentőségével, s közben szorgalmasan igyekszik átírni a történelmet, fehérre festeni a feketét – nem feledkezvén meg az aktuálpolitikai áthallásokról sem. Vona Gábor ezzel már nem elégszik meg, idén március 15-én azt találta mondani, hogy vissza kell hozni a Horthy rendszert. Természetesen a Magyar Gárda is kiveszi részét a Horthy kultusz ápolásából. A Horthyért való „rajongás” legújabb gyöngyszemét azonban a Magyar Hírlap internetes oldalán lehetett olvasni november 18-i keltezéssel. Jegyzetében a „derék” szerző arra jut, hogy Horthy „megítéléséhez szellemi szabadság és előítélet-mentes gondolkodás szükségeltetik”. (Ha ez ember elolvassa rövid írását ugyan kételkedni kezd, hogy a szerző birtokában van-e ezeknek a fontos erényeknek – de ezt most hagyjuk). Azt is közli, hogy megvizsgálta a történeti tényeket (?), s ezek alapján úgy gondolja „Horthy Miklós nagyszerű ember és politikus volt, életműve bátran vállalható”. A jegyzetíró szerint Horthy a hierarchiatiszteletet, a tekintélyt és a becsületet jelképezi. Emellett Horthy „1. művelt, intelligens úriember 2. kiváló katona 3. szellemes és megnyerő modorú társalgó 4. jó református 5. példás családapa 6. határozott és becsületes politikus”. Nem, nem ez nem szatíra, nem irónia (egy pillanatra én is erre gondoltam, de nem, nem.)

Így aztán az ember, az olvasó nem is tudja, mit mondjon/tegyen – nevessen ennyi ostobaság olvastán, vagy képedjen el a butaság (vagy az alattomos csúsztatás) határtalanságán? S itt nem is az „úriember” kategóriájára gondolok (mit is jelenthet ez?); nem is arra, mi a jelentősége annak, hogy Horthy szellemes társalgó volt (ezt honnan lehet tudni?); nem is a „jó reformátusság” kritériumaira (vajon Hegedűs Lóránt is „jó református”?) – hanem arra, amit „elfeled” a jegyzetíró, s amiről „elfeledkeznek” a kultusz ápolói. Például a Horthy-rendszer kezdetét jelentő fehérterrorra gondolok. (S ha most valaki közbeveti, de volt ám vörösterror is, akkor azt válaszolom, bizony volt, de ez nem változtat semmit azon a tényen, hogy fehérterror is volt). Meg arra is gondolok, hogy 1920-ban a Horthy rendszer hozta meg Európa egyik első zsidóellenes törvényét, a numerus clausust. Ezt követte 1938-ban az első zsidótörvény. Majd egy évvel később a második, 1941-ben pedig a harmadik zsidótörvény. Mindezt 1942-ben további zsidótörvények kísérték). Majd jött a Holocaust borzalma, a magyarországi zsidóság kiirtása. Arra gondolok, hogy a Horthy-rendszerben hogyan vált egyre erősebbé az antiszemitizmus, hogyan épült ki a magyar szélsőjobboldal politikai és kulturális intézményrendszere. A „boldog békeidők” és a „keresztény középosztály mítosza elválaszthatatlan ettől a politikai, társadalmi környezettől – még akkor is, ha elfogadjuk John Lukacs megállapítását, hogy „Horthy nem volt fasiszta diktátor” (előadás a Mindentudás Egyetemén, 2005. október 24).

De hogy valójában ki is volt Horthy, és milyen volt a Horthy-rendszer arról alig folyik értelmes diskurzus − persze (sajnos) a magyar történelem számos más eseményéről, alakjáról, korszakáról sem. Pedig a mai demokrácia szempontjából is igen nagy szükség lenne a történeti múlt – benne a két világháború közötti korszak − megvitatására, s általában a társadalmi, történeti emlékezettel kapcsolatos vitákra. Vita alatt persze nem egymás gyalázását, nem kölcsönös sárdobálást, nem a Magyar Hírlap említett jegyzetéhez hasonló elfogult (és buta) írásokat értem. Hanem olyan vitára gondolok, amelyben a történelem, a múlt nem válik politikai ideológiák foglyává, amelyben nem a másik legyőzése, véleményének kirekesztése a cél; amelyben nem az a cél, hogy mindenki mindenről ugyanazt gondolja. A történelmi múlt ugyanis nem egynemű; a múltnak sok, különböző képe él ebben az országban is. De ha nem veszünk erőt magunkon, s nem hozzuk létre a különbségeket megőrző, de mégis közösen birtokolható történeti emlékezetet, akkor a múltat és a történelmet átengedjük – s egyben önmagunkat kiszolgáltatjuk − az összevissza beszélő szélsőjobboldali barbároknak, tovább gyengítve ezzel a hazai demokrácia egyébként is ingatag épületét.

November 29-én (ismét) Kiskunlacházán tart „megemlékezést” a Jobbik „Emlékezzünk az erőszak áldozataira” címmel. Szónokok (természetesen): Morvai Krisztina és mellette Volner János az Új Magyar Gárda Mozgalom szóvivője. A „rendezvényen sor kerül az Új Magyar Gárda Mozgalom Pest megyei Héjjas Iván század ünnepi zászlójának megszentelésére”. Hogy éppen a Jobbik – amelynek ideológiájában központi szerepet foglal el az erőszak – emlékezik meg az erőszak áldozatairól, már önmagában is botrány, vagy elvetemült uszítás. De hogy még a Héjjas század (miért is van szüksége egy mozgalomnak századra?) zászlóját is itt szentelik fel (ki is fogja felszentelni? Katolikus, református, evangélikus pap?) – nos, ez az „esemény” megérdemel néhány szót.

Héjjas Iván ugyanis a Tanácsköztársaság leverését követő fehérterror egyik leghírhedtebb figurája volt – 1919 novemberében ő irányította a Duna és Tisza közötti területeken a vérengzéseket. Később vezetője lett a szélsőjobboldali Ébredő Magyarok Egyesületének, majd a fajvédő Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt színeiben országgyűlési képviselő lett. Majd beépült a Horthy rendszerbe, a Kereskedelmi és Közlekedésügyi Minisztériumban közlekedési kérdésekkel foglalkozott. 1938-39-ben a kárpátaljai gerillaakciókat végrehajtó Rongyos Gárda osztagparancsnokaként működött. Héjjast a háború után kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet nem tudták végrehajtani, mivel Héjjas elmenekült, Spanyolországban halt meg.

Mindannyian jól tudjuk, hogy intézmények, mozgalmak, egyesületek, stb. névválasztása nem véletlen. Hogy melyik mozgalom, szerveződés milyen nevet választ magának, az pontosan jelzi, hogy milyen hagyományokba akarja betagolni magát, milyen hagyományokat vél követendőnek, milyen ideológia, világszemlélet áll közel hozzá, milyen/melyik történelmi múlttal vállal közösséget. A Héjjas század üzenete félreérthetetlen. Héjjas tömeggyilkos, fajvédő, náci volt, aki politikai ellenfeleit legyilkolta. E tekintetben nincs, nem lehet sok kétségünk. Hogy a gárdisták ezt másként látják – azt elhiszem, de éppen ez a baj. Számukra Héjjas nyilván nemzeti hős, aki a magyar szabadságért harcolt a kommunisták és a zsidók ellen. Ugyanakkor elgondolkoztató, hogy Héjjas nem különösebben ismert személyisége a hazai szélsőjobboldal mitológiájának. Személyének „megtalálása” éppen ezért aligha lehet véletlen – sokkal inkább tudatos üzenet. Olyan üzenet, amely nyilvánvalóvá teszi a Jobbik és a Gárda történelmi hagyományait, kötődését, s egyben rávilágít a Horthy rendszer és a szélsőjobb közötti szoros kapcsolatra is. Tekintettel arra, hogy a Jobbik ideológiájában kiemelkedő szerepe van a Horthy rendszer dicsőítésének, nem árt nyomatékosan felhívni a figyelmet erre a mély összefonódásra.

No comment...

A hirszerzo.hu populizmustól sem idegenkedő főszerkesztője egyik legutóbbi írásában − néhány gondolati bakugrás nyomán és közben − a cigánygyilkosságok és a szélsőjobboldal előretörésének politikai felelősségét Gyurcsány, Szilvásy és Bajnai (gondolom a sort bármikor folytatni lehet további nem-szeretem-politikusokkal) nyakába varrja. Az érvelés képtelensége, alapvető tévedései nyilvánvalóak, de ez aligha zavarja a pillanatnyi közhangulatot meglovagoló szerzőt. Majd néhány nappal később ugyanennek a portálnak egy másik gyakori szerzője ugyancsak elővette a régi lemezt, mondván „évekig kiabáltátok, hogy jön a náci farkas”. Az „ordas” pedig ettől „önbizalmat” kapott, és tényleg jött is. Önmagukban ezek a megnyilvánulások persze már unalmasak – egyébként meg mindenki úgy járatja le magát, ahogy neki jól esik. Ugyanakkor azonban nem lehet nem észrevenni, hogy ezek a politikailag, ideológiailag motivált „vélemények” jelentős mértékben hozzájárulnak a szélsőjobboldali eszmék terjedéséhez (félreértés ne essen, nem okai annak!). Elsősorban azért, mert úgy tesznek, azt mondják, hogy az „ordas eszmék” megjelenése, sőt a cigánygyilkosságok is néhány („természetesen” baloldali) politikus tevékenységének, na meg a „balliberális” értelmiség, a „hivatásos rettegők” hisztériájának a következménye. Miközben ily módon tovább lehet bagatellizálni, illetve egyszerűsíteni a problémát, tovább lehet szítani a politikai ellenféllel szembeni gyűlöletet, e nézetek képviselői – az előbbiekben említettek persze csak kiragadott példát jelentenek, nemcsak róluk van szó – „elfelejtkeznek” arról, hogy a szélsőjobboldali ideológia terjedése nem véletlen, nem néhány politikus és/vagy értelmiségi „találmánya”, hanem mély gyökerekkel bíró társadalmi jelenség, probléma, amit ennek megfelelően lehet és kell elemezni.

 

Van ennek a problémának – a szélsőjobboldali ideológia terjedésének – egy másik vetülete is. Egyik kitűnő bloggertársunk feltette a nolblogra Morvai Krisztina legutóbbi „felszólalását” az Európai Parlamentben. A szocialista és demokrata frakció vezetője a hisztérikus kirohanásra adott válaszában fasiszta pártnak nevezte a Jobbikot. Erre aztán felállt Balczó Zoltán, és azt mondta, hogy a frakcióvezető ezzel 430 ezer magyar szavazót fasisztázott le. Erről ugyan szó nem volt, Martin Schulz a pártot nevezte – tegyük hozzá, teljes joggal – fasisztának, s nem a szavazókat. Azt pedig még Balczónak is tudnia kellene, hogy nem minden szavazó fasiszta, aki egy fasiszta pártra szavaz – ugyanúgy, ahogy nem minden szavazó szocialista, aki egy szocialista pártra szavaz, vagy nem minden szavazó liberális, aki egy liberális pártra szavaz. De persze önmagában Balczó is, Morvai is érdektelen és unalmas – a kérdés sokkal inkább az, hogy mi motivál és kiket abban, hogy politikai képviseletüket a Jobbikra bízzák, azaz, hogy a Jobbikra, és az általa képviselt fasiszta ideológiára szavazzanak. Természetesen ezzel kapcsolatban is megvannak a szokásos válaszok – a Jobbik megerősödése a baloldali kormányzás hibáira, tévedéseire, stb. adott válasz –, amelyek azonban ugyanolyan sablonosak és semmitmondóak, mint az előbb említett publicisztikák.

 

A szélsőjobboldali világszemlélet, ideológia hazai elterjedését azonban nem lehet kizárólag csak a Jobbik választási sikerein lemérni. A Jobbik szavazói között is vannak – nem is kevesen −, akik meggyőződésből követik a szélsőjobb ideológiát, annak különböző elemeit. De vannak – sokan −, akik tiltakozásból, elkeseredésből, elégedetlenségből, értetlenségből, megtévesztettségből, hiú, soha be nem teljesülő reményből, stb. szavaztak erre a pártra. Ami persze önmagában is mutatja, milyen állapotban van ennek a társadalomnak a politikai kultúrája. De mutat még valamit, egy – ugyancsak sokakat, és nemcsak a Jobbik szavazóit – jellemző világképet, annak erőteljes terjedését. Hogy érzékeltessem ennek a világképnek néhány fontosabb összetevőjét, kis kitérőt kell tennem.

 

A frankfurti Goethe egyetemen 1923-ban alapították meg a máig leghíresebb német társadalomtudományi intézetet, az Institut für Sozialforschung-ot, (magyarul a Társadalomkutatási Intézetet), amelyben később olyan világhírű tudósok dolgoztak, mint Max Horkheimer vagy Theodor Adorno. Az intézet nevéhez fűződik az un. kritikai elmélet kidolgozása, amelynek képviselőit „frankfurti iskolának” is szokták nevezni. A fasiszták hatalomra kerülését követően az intézet áttelepült az Egyesült Államokba, a new yorki Columbia egyetemre. Hogy az áttelepülés sikerült, abban nem kis része volt egy 1933-ban végzett, Erich Fromm által irányított szociológiai felmérésnek. Ez a kutatás ugyanis megmutatta, s bizonyos mértékig előre jelezte mindazokat a társadalmi mozgásokat, ideológiai változásokat, amelyek lehetővé tették a fasizmus uralomra jutását Németországban. A kutatás eredményeinek ismeretében aztán az intézet − amelynek munkatársai baloldali értelmiségiként és zsidóként egyaránt fenyegetve érezték magukat − azonnal hozzálátott az áttelepülés megszervezéséhez. A frankfurti egyetem a háború után visszahívta falai közé az intézetet, amelynek történetét, intellektuális hatását, politikai jelentőségét néhány napja egy nagyszerű kiállítás mutatja be a frankfurti Zsidó Múzeumban.

 

Miután a frankfurti intézet áttelepült New Yorkba a Kaliforniában lévő Berkeley egyetemmel, valamint American Jewish Committee-vel közösen lefolytattak egy nagy, fasizmussal és antifasizmussal kapcsolatos kutatást, amelynek keretein belül kidolgozták az u.n. F-skálát (az F a fasizmus szót jelöli). Az F-skála alapvető funkciója az volt, hogy leírja az antidemokratikus politika iránt fogékony személyiség, az autoriter karakter struktúráját. Az autoriter személyiség elméletét aztán ezekre az előzményekre (is) építve Theodor Adorno és munkatársai dolgozták ki. Adorno és munkatársai az autoriter gondolkodás kilenc jellegzetességét sorolták fel: (1) a konvencionalizmust, azaz a hagyományos értékekhez való merev ragaszkodást; (2) a szolgalelkűséget, azaz a saját csoport idealizált vezetőjének kritikátlan szolgálatát; (3) az agressziót azokkal az emberekkel, csoportokkal szemben, amelyek a konvencionális értékeket elutasítják; (4)  a szubjektív érzések, a fantázia, a szenzibilitás elutasítását; (5) az előítéleteket, hiedelmeket és sztereotípiákat; (6) a hatalom kategóriáiban való gondolkodást; (7) az emberek lenézésében megnyilvánuló destruktivitást és cinizmust; (8) azt a meggyőződést, hogy a társadalmat állandó összeesküvések veszélyeztetik, illetve irányítják; (9) a „nem szokványos” szexuális viselkedés, azaz a homoszexualitás elutasítását és elítélését. Az autoriter gondolkodásnak ezek a sajátosságai összességükben persze egy ideáltípust alkotnak, amely ebben a "vegytiszta" formában csak ritká(bb)an figyelhető meg. Egy-egy eleme azonban számos különböző – egymással akár szemben álló – politikai ideológia keretein belül is megjelenhet. Az is nyilvánvaló, hogy e gondolkodási minta egyes elemeinek megléte alapján senkit sem lehet fasisztának nevezni. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy az előbbiekben felsorolt sajátosságok között logikai összefüggések vannak. A bűnbakképzés mechanizmusai, az összeesküvés elméletek, az üldözöttség tudata, a saját csoporttal, annak értékeivel való merev azonosulás, a kulturális másság elutasítása, az azzal szembeni agresszió, a hagyományosnak tartott/nevezett értékek abszolutizálása, az erős vezető mítosza, az individualizmus elutasítása és a közösség (nemzet, faj) szakralizálása – mindez egy erősen zárt és nagyon merev világnézetet hoz létre. Mindazok, akik ezt a gondolkodási mintát, ennek a főbb elemeit elfogadják, követik, szükségszerűen hajlanak a szélsőjobboldali, fasisztoid eszmék irányába. Nehéz lenne tagadni, hogy az így jellemezett autoriter gondolkodás nagymértékben jellemzi a hazai szélsőjobboldal (és részben a jobboldal) politikai ideológiáját, illetve választóit is. A vezérkultusz, a kulturális mássággal szembeni agresszió, a konvencionalizmus, az összeesküvés elméletek, a társadalmilag gyenge csoportok lenézése, megvetése, stb., stb. fontos összetevői a hazai szélsőjobboldal, és bizonyos mértékig a jobboldal világnézetének is. Sőt, úgy tűnik, hogy a maga módján – és persze eltérő mértékben – mind a Fidesz, mind pedig a Jobbik épít az autoriter gondolkodás meglétére, törekszik annak fenntartására, újratermelésére.   

 

Az autoriter gondolkodás kialakulásának szociálpszichológiai okairól sokan és sokat írtak. Annak azonban, hogy az autoriter gondolkodás társadalmi méretekben jelentkezik, és visszatükröződik a politikai magatartásban nemcsak szociálpszichológiai okai vannak. Erich Frommnak, a frankfurti iskola már említett, másik, meghatározó képviselőjének van egy fontos könyve, Menekülés a szabadság elől címmel. Fromm ebben a munkájában megkülönbözteti a negatív és a pozitív szabadságot. Az előbbi kifejezéssel a „szabadnak lenni valamitől”, az utóbbival pedig a „szabadnak lenni valamire” attitűdjét különbözteti meg. Felfogásában az autoriter gondolkodás szorosan kapcsolódik a negatív szabadság fogalmához, mivel az egyfajta menekülésnek látszik, egyfajta menekülést látszik felkínálni a negatív szabadságtól. Azt gondolom, hogy a negatív szabadság tapasztalata, a csalódottság, az elvesztegetett élet, a másra való törekvés reménytelensége, a változatlanság érzése mélyen beleivódott a rendszerváltás utáni magyar társadalomba. S itt nemcsak a szegénységről és/vagy az elszegényedésről, a társadalmi lecsúszásról, vagy annak veszélyéről van szó. Hanem arról, hogy a társadalom nem elhanyagolható része képtelen alkalmazkodni a társadalmi változásokhoz – nem tanulta azt meg sem a Horthy, sem a Kádár rendszerben –, s védekezési mechanizmusként mereven ragaszkodik az egyszerű magyarázatokhoz, előnyben részesíti az autoriter struktúrákat, mert azt gondolja, hogy ily módon megoldódnak majd azok a problémák, amelyeket ő maga képtelen megoldani. A Jobbik – és kisebb részben a Fidesz – szavazói azok, akik félnek a szabadságtól, akik számára a szabadság ijesztő, akik nem képesek a tőlük kulturálisan különböző csoportokkal, a tőlük eltérő módon gondolkodó emberekkel együttműködni, akik védelemre vágynak, s ezt vélik felfedezni a Jobbik ideológiai handabandázásában. Nem véletlen, hogy a Jobbik – és részben a Fidesz – egész ideológiája ennek a félelemnek a fenntartására és újratermelésére irányul. Hiszen a Jobbik pontosan tudja, politikai léte attól függ, hogy a szabadságtól való félelem megmaradjon. Éppen ezért, az autoriter gondolkodás nagyobb veszélyt jelent a demokráciára, mint gondolnánk.

Az Élet és Irodalom legutóbbi számában (2009. szeptember 4.) Pályi András mélyen elgondolkoztató interjút közölt Jan TomaszGross-szal, a Princeton University történészprofesszorával. Gross 21 évesen részt vett abban a varsói diákmegmozdulásban, amelyet aztán szigorú megtorlás (Gross maga is börtönbe került), illetve egy szinte példa nélküli antiszemita kampány követett. Gross büntetése letöltése után az Egyesült Államokba távozott, ahol a legújabbkori lengyel-zsidó viszony világszerte elismert kutatója lett. Talán legismertebb, magyarul is olvasható munkája (Szomszédok. A jedwabnei zsidók kiírtása) az 1941-esjedwabnei progromot idézi fel, s hatalmas vitákat váltott ki Lengyelországban. 2006-ban jelent meg újabb kötete, Félelem. Antiszemitizmus Lengyelországban Auschwitz után címmel. Az interjúban a riporter megkérdezi többek kötött azt is, hogy miről szól ez a könyv? Gross pedig elmeséli, hogy néhány évvel ezelőtt kezébe került Miriam Mariańska könyve, aki a háború után különböző helyeken bújtatott zsidó gyerekeket keresett meg, hogy aztán visszajuttassa őket családjukhoz. Ebben a könyvben Gross legnagyobb megdöbbenésére arról olvasott, sok lengyel szégyellte, hogy zsidó gyerekeket mentett meg, s ezért nem engedte meg nevének közzétételét a könyvben. Hogy mi rejlik e megmagyarázhatatlan reakció mögött, erről szól ez a könyv. Arról, hogy a holokausztot túlélő zsidók egyszerűen nem érezhették magukat biztonságban Lengyelországban, de Ukrajnában, Romániában, Szlovákiában és Magyarországon sem. Mert a visszatérő zsidók lelkiismeret-furdalást okoztak korábbi szomszédjaiknak; mert vissza kellett adni az elhurcolt zsidók vagyontárgyait, a házaikat, üzleteiket, amelyekbe a nem zsidók a deportálásokat követően egyszerűen beültek. A háború utáni antiszemitizmus lélektani okait kutatva Gross rábukkant egy Tacitus idézetre is: „az embernek olyan a természete, hogy akinek sérelmet okozott, azt gyűlöli”. Ez az idézet a mai Magyarországon is sok mindent megvilágít.

Gross azt is elmondta, hogy bár rendkívül nagy a társadalmi ellenállás, mégis egyre több azoknak a kutatásoknak és kutatóknak a száma, akik a lengyel társadalmat a holokauszt utáni antiszemitizmus különböző – gyakran drámai – formáival és megnyilvánulásaival szembesítik, s így hozzájárulnak a történelmi tabuk feloldásához. Olvasva ezt az interjút, szinte szükségszerűen vetődik fel az emberben ismét a kérdés, mi is a helyzet nálunk, vajon valóban végig gondoltuk-e mi itt, ebben az országban a (magyar) holokausztért viselt felelősségünket? Azt, hogy mennyire nem része a köztudatnak, a közgondolkodásnak a holokauszt, mennyire keveset tudunk általában is a holokausztról, s egyáltalán a történeti tudatunknak, a kollektív emlékezetnek mennyire kevéssé része a magyarországi zsidóság története, milyen keveset tudunk, milyen keveset lehet tanulni az iskolában a zsidó történelemről, kultúráról, hagyományról. Persze tudom, vannak nagyszerű tudományos munkák, van Zsidó Múzeum, Holokauszt Emlékközpont, ott folynak tanároknak szóló képzések, van Holokauszt emléknap, van a holokauszttal, annak oktatásával foglalkozó internet portál, amelyen belül külön oldala van a visszaemlékezéseknek, vannakegyéb internetes oldalak is, van Zsidó Nyári Fesztivál, s most már – örömmel mondom − van egy nagyszerű, s remélhetőleg folytatódó blogbejegyzés is – mégis mindennek ellenére úgy gondolom, hogy a magyarországi zsidóság története, beleértve a holokausztot is a történeti tudat, a kollektív emlékezet perifériájára szorult (vagy talán mindig ott is volt). S ez a tény nyilvánvalóan szerepet játszik az antiszemitizmus virágzásában, a primitív zsidóellenességben.

Az okok nyilván sokfélék. Az egyik ok azonban bizonyosan az, hogy a rendszerváltást követően megkezdődött a történelmi múlt újraértékelése, a történelem újraírása. A kiinduló pontot az az – egyébként jogos – feltevés jelentette, hogy a szocializmus ideológiai okokból olyan képét hozta létre a történelemnek és a múltnak, amely nem felel meg a valóságnak, a történeti igazságnak. A történelemnek, a múltnak ez a kiigazítása azonban csak kis részben szolgált arra, hogy valóban szembesítse a társadalmat a történelmi tabukkal, hogy hozzájáruljon azok felszámolásához. Ehelyett sokkal inkább egy olyan, ugyancsak ideologikus történelem- és múlt-képet igyekezett elterjeszteni, meghonosítani, amelynek középpontjában a kulturálisan definiált, imaginárius magyar nemzet, és annak történelme áll(t). Ennek a történelem- és múlt-felfogásnak az egyik ága az oktatásban, az iskolai történelemkönyvekben csapódott le. A közelmúltban tanárok egy csoportja hívta fel figyelmet az iskolai oktatásban használt történelmi atlaszok zsidósággal és a cigánysággal kapcsolatos ellentmondásaira. Hogy az iskolai történelemoktatás ma Magyarországon mennyire problematikus azt jól mutatják azok a felmérések, amelyek a történész hallgatók ideológiai irányultságát vizsgálták; vagy a tény, hogy a Jobbik szavazóinak nem elhanyagolható része a történelem, a múlt után érdeklődő fiatalok közül kerül ki. S akkor még meg sem említettem olyan eseteket, mint például az SS-egyenruhában pózoló tanár „tanulságos története”. Mindemellett azt is látni kell, hogy ennek a történelem-felfogásnak megvan a politikai dimenziója is – s itt nemcsak Trianonra, a Nagy-Magyarország nosztalgiát kihasználó hangulatkeltésekre, a szomszédos országokat provokáló különböző megnyilvánulásokra, hanem a „Ne bántsd a magyart”, vagy „Magyarország a magyaroké” típusú ostoba politikai szlogenekre, a nemzeti tudat − vagy annak, amit a szélsőjobboldal annak tart – megerősítésére, ami ma már nyíltan rasszista felhangokkal párosul, vagy éppen a hun-magyar rokonság Jobbik által instrumentalizált fantazmagóriájára is gondolok. S megvan persze mindennek a tömegkulturális kontextusa is – gondoljunk csak az egyébként ártatlan, de végtelenül anakronisztikus hagyományőrzőkre, a Kurultáj típusú rendezvényekre, az országzászlókra, a „gyógyítókra”, sumerológusokra, rovásírás- és „magyarságkutatókra” és egyebekre.

Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy ez a felfogás jellemzi a hazai történettudományt, s történeti tudatnak, a kollektív emlékezetnek sem ez az egyedül létező formája. Mégis látni kell, hogy a magyar társadalom el nem hanyagolható része nem fogja fel, vagy nem akarja tudomásul venni, hogy a magyar történelem nem etnikai/nemzeti alapon definiált történelem, hanem az itt, ebben az országban élt emberek, csoportok életének a története. Magyarország nem csak a magyaroké, hanem mindenkié, aki itt él(t) − nincs kizárólagosan etnikai alapon szerveződő politika, történelem, múlt. A történelem és a múlt sokféle, sok különböző perspektívát tartalmaz – s ezen az sem változtat, ha állandóan „magyar múltról” beszélnek egyesek. Ebből a történelemből nem lehet „kifelejteni” a zsidóságot, a zsidóság történelmi szerepét sem, ami nélkül a magyar nemzet gyengébb lenne. Éppen ezért lenne szükség annak folyamatos tudatosítására, hogy a zsidóság mindig is része volt a magyar történelemnek. De itt nem nagy, központi intézményekre, nemcsak az intézményesített emlékezetre gondolok. Hanem elsősorban a lokális emlékezet meg- és felújítására. Arra, hogy az egykori zsinagógákat ne raktáraknak, vagy bútoráruházaknak használjuk, mint pl. az abaújszántói, berettyóújfalui vagy éppen gyöngyösi zsinagógát. Arra, hogy miért nincsenek helyi zsidó múzeumok, helytörténeti kiállítások, ahol az egykor ott élt zsidók történelmét, kulturális és vallási hagyományait lehetne bemutatni. Arra, hogy miért nincsenek gyakrabban és több helyen kiállítások, megemlékezések a holokausztról, annak helyi történetéről. Arra, hogy miért nincs több olyan honlap, mint pl. a makói zsidóságé. Arra, hogy miért nincs egyfajta topográfiája a vidéki zsidóság mára végérvényesen elveszett, megsemmisült, örökre eltűnt kultúrájának, társadalomtörténetének.

 

Olvasom a különböző beszámolókat az Új Magyar Gárda szentendrei tisztavatásáról, Morvai újabb (ki tudja hányadik) nyílt levelét, amelyeket lassan kötetbe lehetne szedni, ha az ember dokumentálni akarná a szélsőjobboldal politikai paranoiáját, a HírTV objektív tudósítását, amelyből azt tudjuk meg, hogy "Nem történt rendbontás az Új Magyar Gárda Mozgalom rendezvényén". Hogy az egész rendezvény törvényellenes, s így rendbontásnak minősül, arról nem esett szó. A rendezvényen elhangzottak, a fenyegetőzés, a hazaárulózás, a gyalázkodás, aljas indulatok keltése - mindez ugyancsak ismert, az unalomig ismert. Ezekkel a gondolatokkal, ezzel az egész felfogással, világképpel vitatkozni sem lehet - mert ezek nem észérvek. Van azonban néhány kérdés, amit most már fel kellene tenni.

Hadd legyek kicsit naiv és hadd tegyem fel a kérdést, hogy nem sérti-e az alkotmányt a Jobbik és a Gárda tevékenysége? (Ami ugyan olyan, amilyen - és ez önmagában is elég nagy botrány, de mégis csak van).

Elfogadja-e, tudomásul veszi-e a Jobbik és a Gárda, meg általában a hazai szélsőjobboldal Magyarország érvényes alkotmányát, vagy annak határain, keretein kívül állónak tekinti-e magát, olyan szerveződéseknek, amelyek nem tartják magukat az ország alaptörvényéhez? Osztja-e a Jobbik, a Gárda a kuruc.info és más nyíltan fasiszta médiák szellemiségét?

Nem érzi-e szükségét a jobboldal - mindenekelőtt a Fidesz -, hogy végre tiszta vízet öntsön a pohárba, és mindenki számára egyértelműen tisztázza a Jobbikhoz, a szélsőjobboldalhoz való viszonyát? E tisztázást azonban érdemes és szükséges lenne az orbáni "két pofon elméleténél" kissé igényesebben megfogalmazni.

Mi lesz az újonnan létrehozott "csendőrség" feladata? Egyáltalán, mi ez, ki és milyen jogosítványokkal látta el ezt a társulatot? 

Honnan van/volt pénz a "csendőrség" felszerelésére (mondjuk pl. a golyóálló mellényekre, a rohamsisakra, a gázálacra)?

És általában, milyen pénzügyi, anyagi forrásai vannak a Jobbiknak, a Gáárdának, ki(k) és milyen pénzekből finanszírozzák őket? Vona többször ígért már elszámolást, de ennek nyoma sincs.

Úgy gondolom, hogy a Jobbik és a Gárda az elmúlet hetekben, napokban újabb határokat lépett át, és szemmel láthatóan azt próbálgatja, hogy meddig mehet el. Azt is gondolom, hogy mindaz, amit eddig a rendőrség és az állam ezzel szembe tett, az elégtelen, hogy azt ne mondjam nevetséges. Éppen ezért alapjaiban kellene újragondolnunk mindannyiunknak, miként lehet útját állni az egyre agresszívabban terjesztett szélsőjobboldali eszméknek

Olvasom a hirado.hu-n, hogy egy interjú során Vona Gábor Izraelbe küldte Betlen Jánost, aki ezen felháborodott. Betlennek persze nem érdemes felháborodnia, mert Izrael egy kellemes ország, nem olyan rossz ott élni. Azonban itt nem erről van szó, hanem inkább arról, hogy miért kell meghívni Vona Gábort a Kereszttűz-be? Miért kell szinte állandó nyilvánosságot biztosítani a Jobbik egyéb vezetőinek is? Miért gondolják úgy a közszolgálati televízió egyes szerkesztői, hogy fórumot kell biztosítaniuk azoknak az alantas érzelmeknek, annak a hideg és számító gyűlöletnek, amely árad Vonából, Morvaiból, stb., és amely a Jobbik ideológiájának a lényege? Miért nincs bennük annyi erkölcsi és politikai bátorság, hogy bojkottálják a Jobbikot, azt a pártot, amely rasszista nézeteket terjeszt, megkérdőjelezi a köztársaság demokratikus rendjét, tudatosan kihasználja, újratermeli és gerjeszti ennek a társadalomnak az egyébként is meglévő működési zavarait? Miértnek nem értik meg, hogy nem a Jobbikra leadott szavazatokra kell hivatkozni, hanem azt kell elérni, hogy egyre csökkenjen a Jobbik szavazóinak a száma. Ennek azonban nem az az eszköze, hogy hagyják a Jobbik emblematikus figuráit a közszolgálati televízióban szónokolni, hanem az, hogy olyan műsorokat készítenek, amelyek megmutatják ennek a pártnak a valódi arcát. Azt például, amelyiket különböző vidéki rendezvényeiken mutatnak meg.

De lépjünk tovább. Hogyan lehetséges, hogy ebben az országban a mai napig nincs egy olyan kezdeményezés, mint pl. Németországban, vagy Angliában? Hogyan lehetséges, hogy erre nincs pénz, akarat, energia? Attól tartok, hogy valamit nagyon elrontottunk. "Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen..." Vagy ne sokkal rosszabb

 

 

A magyarországi romagyilkosságok természetesen nem kerülték el a nemzetközi sajtó figyelmét. Svédországtól Németországig Kanadától Angliáig egy sor fontos, nagy tekintélynek és széleskörű olvasottságnak örvendő napi- és hetilap számolt be erről a rettenetről, fűzött hozzá különböző jellegű és tartalmú kommentárokat. Noha a cikkek eltérő jellegűek, természetűek és hosszúságúak voltak, néhány dologban egyetértettek. Mindannyian utaltak a magyar társadalomban egyre növekvő, egyre agresszívabbá, egyre kezelhetetlenebbé váló romaellenességre, a Jobbik térhódítására, a Magyar Gárda provokációira, a magyarországi cigányság jelentős részének elviselhetetlen - és a javulás semmiféle jelét sem mutató - helyzetére, a demokratikus politikai pártok tehetetlenségeire, ügyetlenkedéseire, sőt mesterkedéseire, az ellenzékiségnek az európai politikai kultúrában teljességgel szokatlan, sőt el nem fogadott formáira. Az említett írások - tessék venni a fáradtságot és elolvasni őket, vagy legalább beleolvasni egy-egy cikkbe - nem elfogultak, nem ellenségesek, nem "magyarellenesek", nem az a céljuk, hogy Magyarország rossz hírét keltsék, hanem sokkal inkább tárgyilagosak, a tényekről szólnak, arra törekszenek, hogy felhívják a külföldi olvasók figyelmét egy súlyos és drámai társadalmi problémára. Az azonban magától értetődő, hogy az említett írásokat áthatja az aggodalom, az értetlenség, a megdöbbenés, néha az alig leplezett felháborodás, hogy miképpen történhet meg mindez a 21. század elején egy európai demokráciában. Magától értetődő, mondom, hiszen a beszámolók, azok szerzői a nyugat-európai demokráciák szemüvegén keresztül nézik és értékelik a történteket. Ezen a szemüvegen keresztül pedig még rettenetesebbek, még elborzasztóbbak a történések, még kevésbé érthetőek a reakciók, mint a mi oly sok esztelenséghez szokott szemüvegünkön keresztül.

Az említett írások persze nem kerülték el sem a hazai sajtó, sem a hazai blogoszféra figyelmét. A reakciók mélyen elgondolkoztatóak, és sokatmondóak. És itt nem is annyira a szélsőjobboldali szennyoldalakra és újságokra, az azokban megjelent dühödt kirohanásokra, minősíthetetlen megnyilvánulásokra gondolok - ezekkel most foglalkozni sem akarok. Amit igazán elgondolkoztatónak tartok, az az, ami a baloldali, vagy legalábbis a baloldali gondolkodással (bárhogyan is definiáljuk ezt a kifejezést) rokonszenvező fórumokon jelent meg. Erre persze lehet azt mondani, hogy ezeken az oldalakon is elsősorban a jobboldali gondolkodás és ideológia hívei nyilvánulnak meg, ők szólnak hozzá, ők azok, akik megpróbálják befolyásolni a közvéleményt, a nyilvánosságot. Ha ez valóban így van, akkor ez önmagában is egy sor további kérdést vet fel - de ezt most hagyjuk. Nézzük meg inkább azt, hogy milyen érvek fogalmazódnak meg, mit kifogásolnak a hozzászólók a Magyarországról szóló híradásokból. Példának pedig - néhány ujságcikk mellett - vegyük a nolblogon az utóbbi időben megjelent néhány idevonatkozó bejegyzést (itt, itt, és itt). 

Átnézve a témával kapcsolatos bejegyzéseket és hozzászólásokat minden különösebb elemzés nélkül megállapíthatjuk, hogy a romagyilkosságokról, és a szélsőjobboldal előretöréséről szóló, a külföldi sajtóban megjelent cikkeket a hozzászólók jelentős része, hogy azt nem mondjam döntő többsége, élesen elítéli, olyan igazságtalan általánosításnak tartja, amely sérti nemzeti büszkeségét. Igazukat különböző érvekkel igyekeznek alátámasztani, amelyek különösebben nem differenciáltak, néhány csoportba rendezhetők.

Az egyik leggyakoribb, de talán legprimitívebb érv, hogy mi közük is van nekik - azaz a külföldieknek, külföldön élő magyaroknak, németeknek, svédeknek, osztrákoknak, amerikaiaknak, stb. - ahhoz, hogy mi történik Magyarországon. Nem itt élnek, semmi közük hozzá, meg egyébként sem értik a magyarországi történéseket. Nem is tudják pontosan, hogy mi történik itt - s ekkor jön a romák által elkövetett bűntettek felsorolása. Ha mégis annyira fáj nekik a cigányság sorsa, vigyék el őket magukkal, majd meglátják mire jutnak. Az idetartozó érvek másik csoportja azt hangsúlyozza, hogy "ők sem jobbak", "van nekik is mit takargatni" (mármint a nyugatiaknak) - általában ekkor szokott következni a különböző nyugat-európai országokból kiutasított, visszatelepített magyar és más délkelet-európai országokból érkezett romák története. Végül van ezen a csoporton belül egy harmadik szál is, amely szerint nekünk nem kell megfelelnünk sem a balliberális világhatalomnak (sic!), sem az Európai Közösségnek, sem senki másnak, mi a magunk sajátos módján élünk (ami persze igaz, csak éppen egészen más értelemben, mint azt e vélemény képviselői gondolják). Az így okoskodóknak azonban fel sem tűnik, hogy ez az érvelés egyáltalán nem vonja kétségbe mindazt, amiről az említett írások beszámolnak, csupán azt ismételgetik, hogy nekik, mint külföldiekneknek, nem-magyaroknak, nem idetartozóknak semmi közük sincs ahhoz, ami itt történik.

Ezzel az érveléssel bizonyos mértékig rokonságban állnak azok az, ugyancsak alacsony intellektuális képességekről tanúskodó megjegyzések, amelyek szerint ezeknek az írásoknak Magyarország lejáratása, rossz színben való feltűntetése a célja. E vélemény képviselői szerint nincs itt másról szó, mint arról, hogy egyes magyar írók, "tollforgatók", értelmiségiek "telehazudják" a világot, táviratokat, sms-eket, e-maileket küldenek, s azokban terjesztik az ország rossz hírét. Van, aki egyenesen "rágalmazásról" beszél, amiért szerinte "börtön jár". Itt "természetesen" mindig balliberális írókról, értelmiségiekről van szó, ők azok, akik közeli kapcsolatban állnak a hasonló szellemiségű nyugat-európai és tengerentúli újságokkal, hírportálokkal, akik aztán átveszik ezeket a "hazugságokat". Az pedig különösen szórakoztató, hogy egyesek meggyőződése szerint az említett cikkeket író újságírók egyenesen megrendelésre jöttek Magyarországra, és egyoldalúan csak balliberális értelmiségiekkel beszéltek, azaz írásaik végletesen elfogultak, torzak és torzítóak. Ezek nézetek gyakran egyszerűen nevetségesek, azt mutatják, hogy képviselőiknek sejtelmük sincs arról, miképpen működnek a nagy nyugat-európai és tengerentúli újságok, s milyen általánosan elfogadott társadalmi konzenszus húzódik meg a háttérben. Ugyanakkor ez az érvelés sem tagadja az írások tárgyát jelentő eseményeket, csupán azt állítja róluk, hogy a róluk szóló beszámolók nem felelnek meg a valóságnak, tudatos hazugságok, rágalmak, lejáratások.  

A nézetek egy további csoportja szerint maga a probléma - azaz a szélsőjobb magyarországi előretörése - van túldimenzionálva. E felfogás hívei szerint a szélsőjobboldali mozgalmak senkit sem érdekelnének, senki sem foglalkozna velük, ha nem lennének olyan értelmiségiek, újságírók, szociológusok, akik állandóan "fasiszta veszélyről" szónokolnak, mindent felnagyítanak, egyes eseményeknek, szervezeteknek, mozgalmaknak a ténylegesnél jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítanak. Az említett írások pedig ennek a túldimenzionálásnak az eszközei, megnyilvánulásai és egyben bizonyítékai. Mindezt pedig azért teszik, hogy eltereljék a figyelmet az ország gazdasági helyzetéről, a balliberális kormányzat sorozatos baklövéseiről, az egyre terjedő korrupcióról, a növekvő elszegényedésről, az "ország kiárusításáról", arról a tényről, hogy itt a "magyarokat bántják", nem a cigányokat, stb. Ezeknek a megnyilvánulásoknak fontos eleme a szélsőjobboldal sajátos értelmezése - a Jobbik és a Magyar Gárda ebben a felfogásban nem számít szélsőjobboldali szervezetnek, hanem "demokratikus, hivatalosan bejegyzett pártnak", "hazafias szervezetnek", stb.

A vélemények legkiterjedtebb és legsokrétűbb csoportját azonban az összeesküvés elméletek alkotják. Az ilyen elméletekből általában sincs hiány, ha a mindennapi gondolkodás számára nehezen érthető vagy feldolgozható események történnek, olyanok, amelyekre nem lehet azonnal kézenfekvő és racionális magyarázatokat, válaszokat kapni - J.F. Kennedy meggyilkolása, a Holdra szállás, 09/11 tipikusan ilyen események (hogy csak néhány jól ismert példát említsek). Úgy tűnik, sokak számára a magyarországi romagyilkosságok is az eseményeknek ebbe a sorába tartoznak, borzalmasságuk és kegyetlenségük valóban megmagyarázhatatlan. Az összeesküvés elmélet hívei szerint vagy külföldi titkosszolgálatok vagy a hazai titkosszolgálat és a balliberális kormányzat áll a szélsőjobboldal előretörése és a romagyilkosságok mögött. Vannak, akik úgy vélik, a Jobbik a baloldal "találmánya", mások szerint a romagyilkosságok csakis és kizárólag a baloldal, illetve a jelenlegi kormányzat érdekeit szolgálják. Arról sem lehet elfeledkezni, mondják, hogy ez volt az a kormány, amely lerombolta a biztonságot, "magára hagyta a vidéket", nem képes biztosítani a rendet, nem képes megvédeni állampolgárait, stb. A rendőrség pedig nem biztos, hogy tehetetlen, lehet, hogy nem is akarja megtalálni a tetteseket. Hiszen a kormányzatnak az is lehet a célja - hirdetik tovább az ostobaságokat -, hogy a szörnyűségek folytatódjanak, s így akár rendkívüli állapot kihirdetésére, sőt a választások elhalasztására is sor kerülhet. Ezzel párhuzamosan e nézet képviselői utasítják vissza a leghatározottabban a rasszizmus vádját - meghökkentő magyarázatokkal. Szerintük ugyanis nem lehet tudni, hogy valóban rasszista támadásokról van-e szó, hiszen nincsenek meg a tettesek, nem ismerjük a tényleges indítékokat, motívumokat. Amíg pedig nincsenek meg a tettesek és egészen nyilvánvalóan nem lehet megállapítani a rasszista indítékot, addig minden ezzel kapcsolatos felvetés "aljas rágalmazás".

Ami ezeket a különböző véleményeket összeköti az az a meggyőződés, hogy a szélsőjobboldal megerősödéséről, és a romagyilkosságokról szóló, a nemzetközi sajtóban megjelent beszámolók, cikkek megrendelésre készültek, tudatosan ártani akarnak Magyarországnak, sértik a "becsületes magyarok" nemzeti büszkeségét. Hiszen ezekből az írásokból úgy tűnik, mintha az egész magyar társadalom rasszista lenne, miközben szó sem esik a cigányok bűntetteiről, elmaradottságáról, az integrációra való képtelenségéről, stb.

Az ilyen "hitbéli meggyőződésekkel" persze nehéz vitatkozni - főleg racionális érvekkel. Néhány tényt mégis érdemes és szükséges - most már sokadszorra - leszögezni. Egyrészt az a tény, hogy az elmúlt egy év során sorozatban öltek meg romákat, közülük is a legvédtelenebbeket, a falvak szélén lakókat, olyanokat, akik a legkevésbé számíítottak bármiféle támadásra is, nemcsak megengedi, hanem nyilvánvalóvá is teszi a rasszista indítékot, vagy legalábbis annak feltételezését - függetlenül attól, hogy a tetteseket elfogták-e vagy sem. Az említett cikkek ezt a feltételezést említik meg, és nem állítják, hogy az egész magyar társadalom rasszista lenne. Így az ezzel szembeni érvelés nem több, mint árnyékbokszolás. Másrészt azonban ezek a gyilkosságok Magyarországon történnek, nem máshol. Ez a tény pedig joggal veti fel az egész magyar társadalom, mindannyiunk felelősségét. Tettünk-e időben eleget a romaellenesség terjedése ellen? Megfelelő határozottsággal lépett-e fel a társadalom a Magyar Gárda megfélemlítő akciói, vagy az olyan megnyilvánulások ellen, mint az egyik magyar EU képviselő által oly gyakran hangoztatott "cigánytenyészet"? Tettünk-e bármit is a Jobbik fasisztoid propagandája, gyűlöletpolitikája ellen? Szóvá tettük-e, hogy még a jobboldali sajtó mérsékeltnek nevezett fórumai is állandó feladatuknak tartják a romák kriminalizálását? Felemeltük-e a szavunkat az ostoba, értelmetlen rendpártiság ellen? És folytathatnám a költői kérdéseket, amelyek mindegyikére az a válasz, hogy nem. Tudomásul kell vennünk, hogy ebben az országban az elmúlt években olyan légkör alakult ki, amelyben néhány elszánt, fanatikus vagy elmebeteg azt gondolja, a romákat egyszerűen ki kell írtani. Tudomásul kell vennünk, hogy ezt a konfliktust a magyar társadalom termelte ki, s ezért mindannyian felelősek vagyunk. Ezzel a ténnyel nehéz szembenézni, a fent említett vélemények képviselőinek, de rajtuk kívül sokan másoknak is, ez nem is sikerül. Helyette másokra mutogatnak, vadabbnál vadabb magyarázatokkal állnak elő, mindenütt összeesküvést szimatolnak, miközben a nemzeti büszkeségre hivatkoznak. Valójában azonban nem a nemzeti büszkeségről van itt szó, hanem arról, hogy ezek a vélemények pontosan mutatják, milyen állapotban van a magyar társadalom 2009 nyarán. S ez a kép mélyen elszomorító, és semmiféle büszkeségre sem ad okot.

A nyári forróságban és állandó mozgásban csak most olvastam Jordan Stancil írását, ami a The Nation június 12-i számában jelent meg. A szerző a Jobbik sikeréről, pontosabban annak lehetséges okáról ír. Az okot pedig az IMF és a Világbank által erőltetett reformokban keresi, amelyek szerinte megrongálták a magyar társadalom szövetét, s ennyiben elősegítik/elősegítették a fasiszta Jobbik előretörését. Ezt a tételt a cikk végén még egy Polányi idézettel is megtámogatja. Én ugyan nem hiszem, hogy a dolog ennyire egyszerű lenne, de azért az írást talán másnak is érdemes elolvasnia...

A Süddeutsche Zeitung újabb cikkben foglalkozik a Jobbikkal, és a magyarországi szélsőjobboldallal. Az írás egyrészt ismerteti a Jobbik politikai programjának néhány tételét - elsősorban azokat, amelyek a német. és a nyugat-európai olvasók számára a legmegdöbbentőek. Ebben az összefüggésben a Magyar Gárda fontos szerepet játszik - sehol Európában nem lenne lehetséges egy ilyen szervezet működése! Másrészt felhívja a figyelmet a Jobbik honlapjának német nyelvű változatára, ahol az egyik ismert német neonáci, a pszichológus Benedikt Frings beszélget Vona Gáborral. Frings egyike volt azoknak, akik résztvettek az iráni rezsim emlékezetes "Holocaust-konferenciáján". A cikk arra is felhívja a figyelmet, hogy egyre élénkebb a kapcsolat a Jobbik és az NPD, a közismerten újfasiszta németországi párt között. Ennek egyébként vannak előzményei, hiszen az NPD elnöke már 2007-be is járt Magyarországon. 2008-ban a Jobbik delegációja az angol szélsőjobboldali párttal is felvette a kapcsolatot, egy delegáció meglátogatta a BNP-t. Végül arra is utal a cikk írója, hogy a Jobbik veszélyeztet(het)i az EU normális működését. Ha az ember Morvai Krisztina vagy Szegedi Csanád némely megjegyzésére, illetve kirohanására gondol, akkor csak csodálkozhat, hogy mennyire visszafogottan és diplomatikusan fogalmazott a cikk szerzője...

Mivel ez blog minden szándéka ellenére sem válik közösségivé - legalábbis egyelőre nem, de azért bízzunk, időnként felhívom a figyelmet más, ezzel a témával foglalkozó blogokra. Hátha így dinamikusabb lesz a kommunikáció. Most erre, erre, és erre (ez utóbbinál a fénykép...) Érdemes elolvasni őket (bár ez itt nem a reklám helye)

 

„Es ist die Erregung von Blinden, die am blindesten sind,

wenn sie plötzlich zu sehen glauben.”

Elias Canetti

 

 

Magyarországon hiányzik a szélsőjobboldal megítélésében az a széles társadalmi konszenzus, amely a nyugat-európai országokban magától értetődő. Szélsőjobboldali, újfasiszta pártok ugyanis Európában számos országban működnek – Portugáliától Görögországig, Norvégiától Olaszországig −, sőt egyes országokban parlamenti helyeket is szereztek a választásokon. A nyugati-európai országok – a demokratikus pártok és a társadalom egyaránt – azonban komolyan vették a szélsőjobboldal kilencvenes évektől kezdődő megerősödését. Éppen ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy tudatosítsák, a szélsőjobboldali ideológia és világnézet veszélyezteti a demokráciát, megfertőzi a politikai kultúrát, elzülleszti a társadalmi nyilvánosságot, ostobaságaival, megvalósíthatatlan ígéreteivel, olcsó populizmusával bolondítja az embereket, a gyűlölet terjesztésével rombolja a mindennapi élet minőségét.  Ez magyarázza, hogy a demokratikus pártok Európában mindenütt összefogtak – ideológiai hovatartozásuktól függetlenül −, hogy politikai eszközökkel akadályozzák meg a szélsőjobboldal, az újfasizmus előretörését. S noha mindennek ellenére egyes országokban a szélsőjobboldali pártok esetenként jelentős támogatásra tettek szert, mégis azt kell mondani, hosszú távon sikeresek voltak az erőfeszítések, a nyugat-európai országokban alapvető társadalmi egyetértés mutatkozik a szélsőjobboldali mozgalmak, újfasiszta pártok elítélésében.

 

Magyarországon más a helyzet. Egyrészt általánosan elterjedt az a felfogás, amely lekicsinyli a hazai szélsőjobboldal politikai jelentőségét, annak támogatottságát – még akkor is, ha az utóbbi időben megtartott önkormányzati választások során a Jobbik mindenütt megközelítette a tíz százalékot, sőt volt, ahol túl is lépte azt. Hosszan lehetne sorolni azokat az újságcikkeket, megnyilvánulásokat, amelyek úgy állítják be a szélsőjobboldalt, mint bolondok, bohócok, „turbómagyarok” cirkuszi kavalkádját, s azzal érvelnek, hogy a MIÉP-hez hasonlóan, a Jobbik is gyorsan jelentőségét fogja veszíteni. Ez a megítélés azonban téves, s nem vesz tudomást – vagy egyszerűen nem akar tudomást venni – arról a megdöbbentő méretű antiliberális fordulatról, amely az utóbbi években a magyar társadalomban végbement, s amelynek elsőszámú haszonélvezője éppen a Jobbik, és a szélsőjobboldali ideológia. E folyamatot, annak kiterjedését pontosan dokumentálják azok az újabb felmérések, közvélemény kutatások, amelyek a magyar társadalom jelenlegi állapotával, társadalmi, kulturális orientációjával, értékrendszerével, világszemléletével foglalkoznak. Ezek a felmérések, illetve elemzések sajnálatos módon nem keltettek különösebb visszhangot, pedig mélyen elgondolkoztató folyamatokat, gyakran megrázó változásokat, mozgásokat tártak fel. Hadd említsek néhány példát. Az MTA Szociológiai Intézetének 2008 tavaszán végzett kutatása azt mutatja, hogy a szélsőjobboldali világnézetben meghatározó szerepet játszó „rendpártiság”, illetve a tekintélyelvűség a magyar társadalomban széleskörű támogatottságra számíthat. A megkérdezettek 75 százaléka véli úgy, hogy az országnak határozott vezetőre, erőskezű kormányzásra lenne szüksége. A válaszadó több mint 50 százaléka szerint pedig „egyetlen erős, a társadalmat egészében megjelenítő pártra lenne szükség”. Ugyanez a felmérés azt is kimutatta, hogy az antiszemitizmus és a romaellenesség széles körben elterjedt és a társadalom jelentős többsége által elfogadott nézet. A megkérdezettek 69 százaléka úgy gondolja, hogy „a romák csak kihasználják a segélyeket”, 50 százaléka pedig úgy véli, hogy a romák önhibájukból szegények. A válaszadók 40 százaléka szerint „a zsidók céljaik eléréséhez gyakran trükkökkel élnek”, míg 41 százalék úgy véli, hogy „túl nagy a zsidók befolyása a magyar nyilvánosságban s közéletben”. Ha mindezek mellett megemlítjük, hogy a válaszadók 60 százaléka szerint ma már nem szükséges a II. világháborúval kapcsolatos magyar felelősségről beszélni;  hogy a felnőtt lakosság közel kétharmada szerint a rendszerváltozás egyet jelent az ország kiárusításával, idegen hatalmaknak történő kiszolgáltatottságával, a „magyar érdekek” elárulásával); hogy a Progresszív Intézet felmérése szerint a magyar társadalom 37 százaléka bezárkózó, tekintélyelvű, paternalista, globalizációellenes és fogékony az összeesküvés elméletekre, akkor világosan kirajzolódik az a társadalmi kontextus, amely az előbb említett antiliberális fordulat eredménye, s amely a tényleges problémát jelenti. Ugyanakkor a Szociológiai Intézet felmérése is azt bizonyítja – amire egyébként már a Századvég Intézet egyik korábbi műhelytanulmánya is rámutatott −, hogy az antiliberális fordulat következtében Magyarországon rendkívül keskennyé, képlékennyé, sőt átjárhatóvá vált a jobboldal és a szélsőjobboldal közötti határ. Ennek egyik oka, hogy nálunk nem alakult ki az a Nyugat-Európában mindenütt meglévő „nagy, biztos jobbközép tábor”, az a széles társadalmi réteg, amely liberális, konzervatív értékeit követve a szélsőjobboldal legfőbb bírálója, legkövetkezetesebb elutasítója. A konzervatív értékeket valló választópolgár Magyarországon hiánycikk, a konzervatív világnézet nem képes tömegeket mozgósítani, nem több – sajnos −, mint egyfajta intellektuális szubkultúra. Ezt a tényt természetesen a Fidesz is felismerte, s ennek megfelelően alakította politikai filozófiáját és gyakorlatát, illetve a formálta a szélsőjobboldallal kapcsolatos álláspontját. A Fidesz programjaiban, vezetőinek különböző jellegű megnyilvánulásaiban jószerivel szó sincs konzervativizmusról, konzervatív értékekről, társadalomfelfogásról, viszont számos olyan témát, kérdést fogalmaznak meg, amelyek a Jobbik programjából is ismerősek, s amely a radikalizálódó társadalmi közhangulatot szolgálják ki – az elszámoltatás, a magyar érdekek (túl)hangsúlyozása, a rendszerváltás megkérdőjelezése, a politikai ellenfelek kriminalizálása, a teljes újrakezdés, a második rendszerváltás szükségességének hamis mítosza, és sorolhatnám tovább a példákat. Ezt a hasonlóságot, vagy közelséget leginkább azzal szokták magyarázni a politikai elemzők, hogy a Fidesz a szélsőjobboldali szavazatokra vadászik, mivel ezek nélkül nem képes választásokat nyerni. Ebben a megállapításban van igazság, de legalább két kiegészítést kell hozzátenni. Egyrészt azt, hogy e hasonlóságok mögött nem egyszerűen politikai haszonlesés húzódik, hanem az a tény is, hogy a Fidesz és a Jobbik bizonyos mértékig hasonló módon értelmezik, magyarázzák a jelenlegi társadalmi, politikai helyzetet. Az elmúlt évek baloldali kormányzásának kriminalizálása, a választópolgárok ostoba populizmussal, demagógiával való félrevezetése, az indulatok felkorbácsolása, az értelmetlen magyarkodás – és lehetne további példákat is sorolni – olyan mélyen gyökerező sajátosságai mindkét párt ideológiájának, világnézetének, amelyek messze túlmutatnak az esetleges, véletlen egybeeséseken. Másrészt azt – és ezt már Tamás Pál is hangsúlyozta a Szociológiai Intézet előbb említett kutatása kapcsán −, hogy korábban egyértelműen szélsőségesnek tartott nézetek ma már nemcsak a társadalmi nyilvánosság perifériáját jellemzik, hanem behatoltak a társadalom középső rétegeibe, sőt számos vonatkozásban elfogadottá váltak. Amit néhány évvel ezelőtt még nem lehetett kimondani, ma már jószerivel feltűnést sem kelt. Ez pedig – többek között – azzal a következménnyel jár, hogy egyre nehezebben lehet egyértelművé tenni, hol húzódnak a szélsőjobboldal határai, egyre nehezebb lesz társadalmi konszenzust elérni a szélsőséges, radikális politikai ideológiákkal kapcsolatban.

 

A Jobbik ezt a helyzetet világosan felismerte, s ennek megfelelően alakította ki politikai stratégiáját. Önmagát „konzervatív (sic!), módszereiben radikális, nemzeti-keresztény pártként” definiálja, amelyet elsősorban a „radikális őszinteség”, a társadalmi tabuk felmondása, a nemzeti érdekek kizárólagosságának a hirdetése, és a „kisemberek” szociális biztonságának megteremtésére irányuló igyekezet jellemez.  Ezt a célt szolgálják a párt visszafogott nyelven megfogalmazott programjai – az európai parlamenti választásokra készült program, de bizonyos mértékig a Bethlen Gábor nevét viselő program is. Ezeket a dokumentumokat azonban aligha lehet elválasztani mindattól az aljas ocsmányságtól, ami a párt különböző rendezvényein történik, amit a választási gyűléseken lehet hallani, amit a párt különböző alkalmi kiadványaiban, szórólapjain, a párthoz valamilyen szálon kapcsolódó weboldalakon lehet olvasni. Ugyanakkor, ha a Jobbik programjait közelebbről is megnézzük, ha lekaparjuk róla a retorikai mázat, akkor ott áll előttünk az ennek a pártnak a lényegét jelentő, leplezetlen és nyílt szélsőjobboldali ideológia, az a barnás világnézeti katyvasz, ami részben a két világháború közötti Magyarország legrosszabb hagyományaiból, részben pedig az európai szélsőjobboldal eszméiből táplálkozik, ötvöződik.

 

A két világháború közötti Magyarország, a Horthy-rendszer mintegy „természetes” vonatkoztatási pontja a Jobbiknak, és általában a hazai szélsőjobboldalnak. Elsősorban azért, mert ebben az időszakban született, majd izmosodott meg a magyarországi szélsőjobboldal, annak politikai képviselete, s ily módon, ez a korszak hivatott megteremteni a történeti legitimációt, miközben egyfajta történeti, ideológiai kontinuitást is szimbolizál. A Jobbiknak − és általában a szélsőjobboldali pártoknak – nem kevés nehézséget jelent önmaguk történeti legitimálása, az „ősök”, a történeti kontinuitás megjelenítése. Hiszen nyilvánvaló, hogy ezeknek a mozgalmaknak a történeti forrásvidékére, az európai fasizmusra ma sehol sem lehet nyíltan és közvetlenül hivatkozni. Éppen ezért a minél nagyobb társadalmi támogatottságra törekvő európai szélsőjobboldali pártok – így természetesen a Jobbik is − következetesen kerülik történelmi értelemben vett fasizmus retorikáját, nem hirdetnek nyílt fajelméletet, a Jobbik fontosnak tartja leszögezni egy közleményben, hogy „nincs álláspontja” a holocauszttal kapcsolatban, s fellépnek mindenkivel szemben, aki őket, akármilyen módon, kapcsolatban hozza a nácikkal. A Jobbik ugyanakkor azt is felismerte, hogy szüksége van olyan múltbeli társadalmi modellekre, amelyeket példaként mutathat fel. A Horthy-rendszer, a „nemzeti-keresztény politizálás” programatikus emlegetése, „a krisztusi tanítás egyetemes és időtálló értékrendjének” hangoztatása, a történelmi revizionizmus életben tartása, a Szent Korona tan, a „történeti alkotmány”, „hun-avar-magyar folytonosság” mítosza, a turul, és az Árpád-sávos zászló „törvényi védelme”, mind azt a célt szolgálják, hogy a történelmet átírva megteremtsék a szélsőjobboldali ideológia szimbolikus kulisszáit, hogy létrehozzák a magyar történelemnek, a múltnak egy olyan értelmezését, amelyben a Jobbik ezeknek a politikai és kulturális hagyományoknak a természetes örököseként és továbbhordozójaként jelenik meg.

 

Azonban ez az anakronisztikus, gyakran komikus, nevetséges történeti máz sem tudja elfedni, hogy a Jobbik politikai programja tökéletes összhangban áll az európai szélsőjobboldali pártok programjaival, nem több, mint azok magyar átirata. E programoknak több fontos összetevője van, ezek mind megtalálhatók a Jobbik programjaiban is. Az egyik a mai, késő modern társadalmak politikai és gazdasági struktúráját bírálja – azaz kapitalizmus- és globalizáció-ellenes, kárhoztatja „az amerikai központú pénzügyi-gazdasági globalizmust”, az Európai Uniót pedig olyan gyarmatosító hatalomnak, hatalmát erőszakkal fenntartó diktatúrának tekinti, amely szinte teljesen megszünteti a nemzeti függetlenséget. A késő modern társadalmaknak ez a kritikája természetesen széles körű visszhangra talál. Nemcsak azért, mert ez a retorika esetenként a politikai színtér egyéb szereplőit is – jobb- és baloldaliakat egyaránt – jellemzi, hanem azért is, mert leegyszerűsítő, s éppen ezért mindenki számára jól érthető, könnyen felfogható ellenségképeket gyárt. Ahogy Morvai Krisztina fogalmazott „A programunk is egyszerű nyelven van megfogalmazva”, s ebben kivételesen igaza van. A Jobbik üzenetei valóban egyszerűek, hogy azt nem mondjam primitívek. Ugyanakkor ez „az egyszerű nyelv” magát a kritikát, az elutasítást teszi programmá, anélkül, hogy reális alternatívákat kínálna. Nem azt kívánja meg, hogy az ember elgondolkozzon a társadalmi berendezkedés lehetséges formáiról, módozatairól, hogy megvitassa azokat, hanem csak azt, hogy a meglévőt elutasítsa – akármilyen okból is. Ez a magyarázata annak, hogy a szélsőjobboldali pártok képesek felfogni és integrálni mindazokat a választókat, akik nem valami mellett, hanem valami (bármi, minden) ellen szavaznak.

 

A szélsőjobboldali pártok „egyszerű üzeneteinek” fontos összetevőjét jelenti a politika-, és elit-ellenesség. A Jobbik esetében ez elválaszthatatlan a politikai ellenfelek kriminalizálásától, illetve a szociális demagógiától. Az eddigi kormányok, a kormányzó pártok politikusai korruptak, a gazdagok lopnak, csalnak, eladják az országot, a magyar érdekeket, idegen hatalmaknak szolgálnak; mindezzel szemben egyedül a Jobbik jelent védelmet – ennyi az, amit a szélsőjobboldal a mai magyar társadalom működésével, annak rétegzettségével kapcsolatban mondani tud. Ez az üzenet – amit egyébként a maga módján a Fidesz is folyamatosan hangoztat – termékeny talajra talál azoknak a társadalmi rétegeknek a körében, amelyek leginkább érzik magukat fenyegetve a társadalmi lecsúszástól, eddigi, korábbi társadalmi státuszuk elvesztésétől, társadalmi tőkéjük elértéktelenedésétől. Ezt az affinitást – más európai szélsőjobboldali pártokhoz hasonlóan – a Jobbik is felismerte, s igyekszik azt morális érvekkel tovább erősíteni. Ennek megfelelően támadja – morális és nacionalista érvekkel egyaránt − a fogyasztói társadalmat, a globalizációt, a multinacionális vállalatokat, s állítja szembe velük a „természetes, harmonikus és egészséges” társadalom vízióját. A szélsőjobboldal társadalomképében – s így a Jobbikéban is – hasonlóan fontos szerepet tölt be a kulturálisan homogén nemzet eszméje, a kollektív Én önmegerősítésének neurotikus gesztusai. A szélsőjobboldali pártok legerősebb ütőkártyája Európában mindenütt a multikulturális társadalomtól való félelem szítása, a bevándorlók kriminalizálása, a beilleszkedésre képtelen törökök, marokkóiak, afrikaiak, stb. által okozott társadalmi konfliktusok folyamatos emlegetése, az Európán kívülről érkezett bevándorlók kultúrájának és vallásainak a stigmatizálása, az európai kultúra felsőbbrendűségének a – rejtett vagy nyílt – hangsúlyozása. Magyarországon persze lényegében nincs bevándorlás, ezért a Jobbik ugyanezt a terminológiát a romák ellen fordítja, a magyarországi népesség egy olyan szociokulturális csoportja ellen, amely több mint két évszázada részét alkotja a magyar társadalomnak. Az állami pénzen fenntartott „cigánytenyészet”, az európai szélsőjobboldal legmocskosabb rasszizmusának hazai példája. De a „Magyarország a magyaroké” jelszó, a „magunkfajták” és „magukfajták” megkülönböztetés is szoros összhangban áll más európai szélsőjobboldali pártok szlogenjeivel, amelyek mind a kulturális sokféleség, a kulturális másság, a különböző kultúrák közötti párbeszéd ellen, a homogén, kulturális értelemben „tiszta” nemzet megteremtésére irányulnak. Ez a „tisztaság” azonban nemcsak etnikai vagy vallási hovatartozásra, hanem a politikai ideológiára, vagy a mindennapi élet olyan területeire is vonatkozik, mint például a szexuális orientáció. A szélsőjobboldalt minden tekintetben erőszakos, megegyezést nem kereső identitáspolitika vezényli, amely agresszívan lép fel a politikai, kulturális másság minden formája ellen. Másként fogalmazva, a szélsőjobboldal nem fogad el semmi mást, mint az általa definiált kulturális „normalitást” – a keresztény, fehér, heteroszexuális, nemzeti érzelmű, homogén társadalmat, ami „természetszerűleg” foglalja magába a szociális demagógiát, az antiszemitizmust, vagy éppen a holocaust tagadását. Akik pedig nem fogadják el ezt a társadalomképet, azokra rázúdul ennek a normalitásnak a terrorja, a szélsőjobboldalt általában mélyen jellemző gyűlölet. Bár a szélsőjobboldali közírók és politikusok igyekeznek önmagukat üldözöttként beállítani, akiket a balliberális média kirekeszt és elnémít, a valóságban ők azok, akik meghonosították Magyarországon – és Európában máshol is – a gyűlölet kultúráját. Ha valakinek e tekintetben kétségei lennének, vessen egy pillantást a Jobbikot támogató kuruc.info, vagy barikad.hu oldalaira, vagy még inkább, menjen el szemlélődőként a Jobbik valamelyik választási rendezvényére. Ott bizonyosodhat meg leginkább az ember, hogy hová vezet, milyen távlatokat, milyen jövőt nyit meg a gyűlölködés, a semmit mondás, a demagógia, a politikai, ideológiai vakság – röviden a Jobbik ideológiája és politikája.

A néhány nappal ezelőtti bejegyzéshez több érdekes kommentár is érkezett, amelyek nemcsak megfontolandó gondolatokat tartalmaztak, hanem azt is jól mutatják, miért van szükség, miért érdemes egy, a szélsőjobboldallal foglalkozó közösségi blogot létrehozni.

 

Az egyik gyakran felvetődő kérdés – nemcsak itt, hanem általában is, a szélsőjobboldallal foglalkozó hazai és nemzetközi közbeszédben −, hogy lehet-e, szabad-e, kell-e, érdemes-e vitatkozni a szélsőjobbal, van-e mód „korrekt párbeszédre”, érvek szembesítésére, tárgyszerű vitára? E kérdésre nehéz egyértelmű, s főleg konszenzusra számot tartó választ adni. Joggal vethető fel ugyanis az a – ebben az ügyben egyébként különösen gyakran emlegetett − szempont, hogy a demokrácia egyik legmeghatározóbb sajátossága a szólás- és véleményszabadság. Ennek érvényesülése pedig azt jelenti, hogy a szélsőséges nézeteknek is helyet kell kapniuk a nyilvánosságban. Nos, nem gondolom, hogy Magyarországon a szélsőjobboldali eszmék nyilvánossága korlátozott lenne. Sőt, azt gondolom, hogy rendkívül erős ezek jelenléte a nyilvánosság különböző színterein. S itt nemcsak az olyan nyíltan újfasiszta internet oldalakra gondolok, mint pl. a kuruc.info, barikad.hu, vagy az antidogma.hu – hogy csupán néhány példát említsek és a különböző hungarista, nyilas oldalakról ne is beszéljek −, hanem az olyan újságokra is, mint pl. a Magyar Hírlap vagy a Demokrata, amelyekben rendszeresen jelennek meg szélsőjobboldali eszméket hirdető írások. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy a Jobbik vezetői - elsősorban Vona és Morvai - rendszeresen adnak interjúkat a közszolgálati televízióban is, ami más európai országokban nehezen lenne elképzelhető. Akárcsak az, hogy a magát jobboldalinak, polgárinak tekintő párt egyik meghatározó politikusa, Martonyi János – akit azért említek példaként, mert őt a Fidesz egyik mérsékelt politikusaként tartják számon − gyakori vendége legyen a szélsőjobboldali eszméket ugyancsak szorgalmasan propagáló Echo tv-nek.  Igaz, ezekben az országokban nagyon világos a határ a jobb- és a szélsőjobboldal között. Ezekben az országokban éppen a konzervatív jobboldal az, amely – gyakran a baloldalnál sokkal határozottabban – áll ki a szélsőjobboldali eszmékkel szemben. Ezt Magyarországról nem mondhatjuk el.

 

Mindezt két okból említem. Egyrészt azért, mert a szélsőjobbnak ezen a blogon kívül is számos fóruma van, ahol ki tudja fejteni nézeteit, elő tudja adni az érveit. Ezzel szemben a szélsőjobboldallal szembeni megnyilvánulások esetlegesek, egy-egy különleges alkalomhoz kapcsolódnak. Így nem gondolom, hogy e blog esetében „karanténról”, vagy hasonlókról lehetne beszélni. Másrészt pedig azért, mert ha az ember veszi a fáradtságot és belenéz a szélsőjobboldali újságokba, internetes oldalakba, elmegy a Jobbik és/vagy a Magyar Gárda egy-egy rendezvényére, akkor gyorsan és egyszerűen megállapíthatja, tévedés azt gondolni, hogy a szélsőjobboldali eszmékkel, és azok képviselőivel lehet tárgyszerű, racionális vitát folytatni. A szélsőjobboldali gondolkodás egyik alapvető sajátossága ugyanis éppen a racionalitás, az észérvek hiánya, az összefüggések leegyszerűsítése, ellenségképek gyártása, a mocskolódás, a gyűlölködés. A „cigánytenyészet”, vagy a „szociopata állat” - hogy csak két jellemző példát említsek - nem az a fogalom, vagy kategória, amellyel racionális érvekkel vitatkozni lehet. De a Jobbik hivatalos programja is tele van a szokásos ostobaságokkal, amelyek észérvekkel nem igazolhatók. De mivel ez egy közösségi blog szeretne lenni, s azt szeretném, ha többen, sokan írnának bele bejegyzéseket, tegyük félre az én egyéni fenntartásaimat, s kövessük azt, ami – úgy tűnik − a többség akarata, azt, amit az egyik hozzászóló „moderált moderálásnak” nevezett. S majd meglátjuk, mi lesz az eredmény, lesznek-e tárgyszerű hozzászólások a másik oldalról, vagy megmaradnak a hozzászólások azon a színvonalon, amelyeket a legutóbbi bejegyzéshez fűzött kommentek tükröznek. Ezzel együtt azt gondolom, két elvet mindenképpen érvényesíteni kell. Egyrészt ki kell moderálnunk minden gyalázkodó, mocskolódó, gyűlölködő megjegyzést. Másrészt nem kell újabb fórumot nyújtanunk a nyíltan fasiszta, rasszista eszméknek. De mindaz, ami megmarad a tárgyszerű elemzés keretein belül, meg fog jelenni – függetlenül a bejegyzés szerzőjének ideológiai felfogásától.

Indítok egy új blogot. Ez azonban szeretném, ha másmilyen lenne, mint a többiek. Egyrészt azt szeretném, ha közösségi lenne, azaz nemcsak én írnék benne. Hanem mindenki/bárki, aki részt akar venni ebben a kezdeményezésben, s van a témával kapcsolatos mondanivalója. Másrészt ez egy tematikus blog kíván lenni. Témája pedig az előretörő, megerősödni látszó magyarországi szélsőjobboldal, s annak (jelenleg) legfőbb politikai reprezentánsa, a Jobbik.

Tudjuk, hogy a hazai közbeszéd egy nem elhanyagolható része – különböző megfontolásokból – igyekszik csökkenteni a szélsőjobboldal és a Jobbik jelentőségét. Ugyanakkor számos tudományos felmérésből, közvélemény kutatásból azt is tudjuk, hogy a Jobbik, illetve az általa (is) terjesztett szélsőjobboldali ideológia terjed és erősödik a magyar társadalmon belül. A szélsőjobboldali világnézet egyes elemei ma már elérték a társadalom közepét is – akárhogyan is értelmezzük ezt a fogalmat. Ha valaki csak egyetlen pillantást is vet a Jobbik legkülönbözőbb jellegű megnyilvánulásaira, a Jobbikot támogató szélsőjobboldali nyilvánosságra, akkor azonnal világossá válik, hogy ez az ideológia, ez a világnézet a demokrácia alapjait veszélyezteti. A Jobbik hivatalos megnyilatkozásaiban igyekszik magát mérsékelni, képviselői, s hívei rendszeresen megsértődnek, ha valaki az újfasizmussal, a szélsőjobboldallal hozza őket kapcsolatba. Azonban, ha megkapargatjuk ezt a felszínt, akkor rögtön láthatóvá válik az a barnás ideológiai katyvasz, ami részben a két világháború közötti Magyarország legrosszabb hagyományaiból, részben pedig az európai szélsőjobboldal eszméiből táplálkozik, ötvöződik.

Szélsőjobboldal persze máshol is van Európában. Máshol azonban létezik egy világos – politikai hovatartozástól független, azaz konzervatívokat, mérsékelt jobboldaliakat, liberálisokat, baloldaliakat magában foglaló − széleskörű társadalmi konszenzus is, amely elítéli az újfasizmust, egyértelműen elhatárolódik a szélsőjobboldaltól, és semmiféle összekacsingatást sem enged meg. Ebben a társadalmi konszenzusban gyökerezik a szélsőjobboldallal szembeni aktív társadalmi ellenállás is. Magyarországon mindez másképpen van. Nincs társadalmi konszenzus a szélsőjobboldal el-, és megítélésében, s lényegében nincs semmiféle ellenállás. Sem intellektuális, sem társadalmi, sőt politikai is alig. Ami pedig van, az esetleges, erőtlen, s alig képes túllépni a szokásos politikai rituálékon. Ez a blog a maga szerény eszközeivel ezen a helyzeten kíván – legalább némileg − változtatni.

Legyen ez egy olyan fórum, ahol folyamatosan és tényszerűen dokumentáljuk a Jobbik és támogatóinak szélsőjobboldali jellegét, társadalomfelfogását, politikáját, demokráciaellenességét. Legyen ez egy olyan fórum, amely biztosítja a virtuális találkozás lehetőségét azok számára, akik az ország különböző vidékein élnek, különböző politikai pártokat és mozgalmakat támogatnak, de mindannyian tenni akarnak valamit a szélsőjobboldal, az újfasizmus ellen, a demokrácia védelmében. Legyen ez egy olyan fórum, ahol kicserélhetjük gondolatainkat és tapasztalatainkat a szélsőjobboldallal szembeni intellektuális és politikai ellenállással kapcsolatban. Legyen ez egy olyan fórum, amely megmutatja, nemcsak a szélsőjobboldal, hanem a demokráciához, a liberális minimumhoz ragaszkodó konzervatív, liberális és baloldali emberek is össze tudnak fogni. Ezért arra kérlek benneteket menjetek el a Jobbik, a Magyar Gárda, stb. helyi rendezvényeire, s küldjetek ezekről beszámolókat, hogy mindenki számára világos legyen, miről és hogyan beszélnek, amikor (azt gondolják, hogy) egymás között vannak. Írjátok meg az ötleteiteket, miképpen lehet a szélsőjobboldali ideológiával szembe szállni – oktatási programokkal, rendezvényekkel, elemzésekkel, stb. Hozzunk létre egy fórumot, ahol meg tudjuk beszélni mindazt, amit a szélsőjobboldalról tudni kell, s mindazt, amit a szélsőjobboldallal szemben tenni kell.

Aki úgy gondolja, hogy részt kíván venni ebben a kezdeményezésben, küldje el írását, beszámolóját, ötleteit, stb. az ethnografus@gmail.com címre. Minden olyan írás, amely beleillik a blog itt vázolt profiljába, meg is fog jelenni. Akik azonban ezt a helyet is a Jobbik és a szélsőjobboldal nézeteinek, ideológiájának a terjesztésére, vagy gyalázkodásra, gyűlölködésre akarják, vagy próbálják meg használni, azonnal ki lesznek tiltva.